Sok tekintetben etalonnak számító filmre került a választásom sok olyan év után, hogy már elterveztem, hogy megnézzem, és mindig csak halogattam a téma súlya és a film rendkívül hosszú időtartama miatt. Végül, bevallani is nehéz, de három etapban tudtam le, és sajnos azt kell mondanom, hogy megosztott. Nagyon kedvelem a témát és mindenknek a Schindler listája jut eszébe, ha szóba kerül a zsidó kérdés a világháború alatt, ettől szerencsére egy kicsit tágabb a téma, hisz Wladyslaw Szpilmanon keresztül egy egész nemzet és azon belül egy történelmi város sorsát követhetjük nyomon a háború elejétől végéig, az üldözések kezdetétől, a gettósításon át a német megtorlásig, majd egy csattanóval az embernek maradással azt sugallja a film, hogy bár elpusztult Varsó, de a hamu alatt nem szűnt meg sem a lengyel, sem a német sem senki embernek maradni, a művészeten és a hiten keresztül túlél minden megpróbáltatást és elhozza az új nemzedéknek a reményt, a tényt, hogy jöjjön háború, jöjjön iga, de az ember mindig ember maradhat, ha küzd ezért és nem adja meg magát a kegyetlenség bitófáján. Tartalmas és meglehetősen nyers film, minden dícséretet és kitüntetést megérdemel, mert egyértelműen nagyon nagy mű, talán túl nagy is ahhoz, hogy egyszerre be lehessen fogadni. Számomra a film tehát nem ért véget, s ezért is jó, hogy bár értékelem, de az értékelés végén igazából ez az egész folyamat újrakezdődik. Akárcsak a történelem kereke.

Na ez egy érdekes kis minisorozat, igazából egyben néztem, így nem tűnt sorozatnak, sőr még vége sem volt, ha lesz folytatás, akkor követem. Eredeti ötlet, amely persze a jól ismert Street Fighter karakterekre épül, megtartva a játék hangulatát, fűszerezve jó kis hangeffektekkel, és végre nem Van Damme bugyuta párbeszédeit kell hallgatni, hanem értelmes és mélyen szántó gondolatokra is sor kerül. A mesterről szépen lassan megtudjuk, hogyan tűzött össze bátyjával, aki aztán áttért a sötét oldara, megzabolázta az Ansatsuken ősi technikáját, azt pusztításra fordította, s eljött, hogy elhódítsa a világ egyelten mesterének járó titulust. Természetesen a két ifjú tanonc, akik maguk közt is megvívják a kis harcukat, szembeszállnak a gonosszal, hogy aztán majd mi sül ki belőle, ez a jövő zenéje. Érdekesnek hat tehát ez a kis film, kíváncsian várom a folytatást, ha lesz, ugyanis tartogathat még egyedi meglepetéseket és megoldásokat a küzdősportok és hasonló témájú filmek piacán.

Mint oly sok számítógépes játékból, az NFS-sorozat ideájából is készült egy filmecske, igaz kicsit más filozófiával, mint amit a játékok képviselnek. Egy kis gondolat a gamer világ és a film összekötéséről. Sokan sok energiát fektetnek/fektettek abba, hogy minőségi játékokat gyártsanak. Gondolok itt grafikai, hangtechnikai vagy animációs mesterművekre, gondolok itt színészi teljesítményre vagy éppen operatőri bravúrokra. A játékipar ugyanis már önmagában is sokszor szinte a fimles szakmának a szintjére próbál emelkedni, mindezt ötvözve az interaktivitás egyedülálló élményével nem nehéz tehát megérteni, hogy miért is játszanak sokan számítógépes játékokat, hiszen nem csak nézik a filmet, hanem alakítják a történetet, élik az eseményeket és nem utolsó sorban testközelből tapasztalnak meg olyan élethelyzeteket, amelyek csak keveseknek, vagy épp senkinek nem adatnak meg. Kitekintő vége, és akkor átirat. Az NFS nem egyszerű átirat, hanem egy kis értelmezése a versengés őrületének. Maga a film önmagában is megállja a helyét, nem szükséges hozzá semmi hardcore autós rajongónak lenni, de persze azok talán még jobban élvezik, ha egy-egy utalás vagy apró jelenet előkerül egy-egy régi játékból. De nem is ez a lényeg. A big brother szintű világverseny halálos iramúvá és iszonyatos téttel dúsul, a frissen szabadult versenyző pedig az autós kartel hálójában bosszút érlel a nagytestvér ellen, amelyben aztán személyes vesztesége és nyomozás révén az utolsó csepp vérig érintett lesz. A verseny persze holtig tart, akárcsak az élet, amelyben hol veszítünk, hol nyerünk, a lényeg, hogy az út végén a rendőrök nem térnek le a kanyarnál, ha teljesítettük a missziót, az életben nem lehet ilyen könnyen megúszni, ha hibáztál. A film pörgős, kicsit filozofálgatós, kicsit akciós, szerintem megvan benne az egynesúly, hogy élvezetes esti kikapcsolódás legyen.

Ugyan általánosságban 7-et adtam, azonban az egyedi stílusa, műfaji kereteket átlépő bátor hangvétele és a mély szereplőanalízis miatt inkább 8-ra állítom a mutatót, és különdíjban részesítem, mert egy érzékeny témát dolgoz fel német szemszögből, és közben nem szépít az eseményeken, hanem nyersen és őszintén beszél arról, hogy mi történt. Persze közel sem akar a Zongorista nyomdokaiba lépni, viszont az öt német ifjú életét a háború alatti években meglepő részletességgel és őszinteséggel ábrázolja, s nem kíméli a nézőt olyan jelenetektől sem, amikor erőszakra kerül a sor. Dráma, ugyanakkor az időszak erőteljes érzelmi lökései mellett a háború borzalmaira is figyelmeztet, és arra, hogy nem elég barátnak lenni, folyamatosan nyitva kell tartani a szemünket a megbúvó veszélyekre, amelyek néha közvetlen közelünkben leselkednek ránk. Ha nem is háromszázhatvan-fokos áttekintés, úgy gondolom, hogy a sorsok jól szimbolizálják a második világháború német meghasonultságát és azt, hogy egyetlen pillanatig sem szabad a sztereotípiák miatt egy egész nemzetet elítélni egyetlen ember őrült képzete miatt. Feldob pár kérdést, ad pár választ, remek disurzus a nézővel három részes TV drámában, német nyelven. Ajánlott!

Világvége party!!! Legalábbis az lett belőle. A film feléig nagyon jó, utána inkább ne folytatták volna. Szóval ismét Franko, Hill, Rogen, Cena, feltűnt Rihanna egy ropogós halál erejéig, majd pár egyéb színész is jött kicsit meghalni, lényegében azonban a jó és a rossz küzdelme kicsit világvége hangulatban, beteg ötletekkel és nagyon beszűkült térrel. Viszont ahelyett, hogy nyomasztó lett volna, mint pl a világvége sörözés Simon Peggel egy jó kis fricskával a végén, itt végül csak egy kis harc a nagyfarkú ördöggel és aztán majd kiderül, hogy ki az erősebb. Vártam de csalódtam.

Na ez viszont már megérte a pénzét, nekem legalábbis nagyon tetszett, fura és eleinte visszataszító az ötlet, hogy egy zomisrác és egy lány összetalálkozásából szerelem gyúljon, emitt ez megesett, s úgy esett, hogy a szerelem gyógyító erejű. Ennél többet most nem árulok el, aki szereti a zombis öldöklést, az inkább ne ezt válassza, arra ott a World War Z, ez inkább az érem másik oldala, s egy fura küzdelem belülről, ahol nem is inkább a zombiság a lényeg, hanem a társadalmi kirekesztés. Fura, hogy mindenben valami mondanivalót keresek. Na de hát ha van? Miért ne. Szóval jó ötlet és szerintem jó megvalósítás.

Kevés filmben lehet röplabdát látni, még kevesebben strandröpit. Gondoltam, keresek egy listát, hogy mely alkotásokban szól erről a történet, és egy ilyen lista ajánlatát fogadtam el, sajnos nem kellett volna, hogy nézzem meg az Air Bud visszacsapását. Nos, egy kislány története ez, aki nagyon nem tud röpizni, majd egy tréner segítségével több bajnokságon is indulnak, és bár a filmet kb belepörgetéssel néztem, hogy megkeressem a röpis jeleneteket, így a jellemfejlődését nem tudtam követni, a végére sem sikerült elsajátítania a játékot, de valamiért a többiek aztán megszerették, és néha feltűnt a pálya mellett egy labrador is. A végkifejletben végül beüt egyetlen labdát, amivel a csapat nyer. Nos ezen kívül nem nagyon kötött le, és tévesen azt az érzést kelti, hogy egy jó ütéssel még a hülye is képes meccset nyerni. Szólok, a röpiben nem így van, tapasztaltuk többen is, hogy minden ütés jó kell, hogy legyen, különben az egész nem sokat ér. Na de ez már szakmázás.

Nem hagyok ki semmit, bár ez inkább szégyenfolt a palettámon, de mivel voltam olyan hülye, hogy elkezdtem nézni, leírom, legalább más nem esik bele ebbe a csapdába. Tia Carrere és csapata megpróbál leszámolni egy aszteroida-esővel, mégpedig úgy, hogy a Földet ki akarják mozdítani a tengelyéből. Ne tegyétek, nézzetek inkább Space 1999 sorozatot. Az jobb.

Elképesztő, hogy amikor az 50-es években már kiváló minőségű színes filmeket gyártottak, hozzánk mennyire későn jutott el ez a trend. A Halls of Montezuma, a cím az amerikai tengerészgyalogság indulójának első sorából idéz, egy csapat második világháborúban a csendes-óceáni fronton harcoló katona történetét meséli el, akik azt a feladatot kapták, hogy rátaláljanak a japánok titkos fegyverére, a rakátakilövő-állomásra és megsemmisítsék a rakétákat. Rengeteg embert és nyersanyagot vonultat fel a film, ez talán olyan eleme a korai háborús filmeknek, amit a ma CGI-on felnövő nemzedék nem is igazán ért. Az egyátalán nem effektekkel megoldott hatalmas, egész szigetet felölelő csatajelenetek teljesen hihetővé és meghatározóvá teszik a film háborús momentumait, míg a közeli képeken kevésbbé ismert színészek bizonyítják, hogy nem csak John Wayne és Tom Hanks méltó említésre, hanem bizony mindaz a sok száz statiszta és névtelen hős, akik egy-egy ilyen monumentális mozgóképben szerepet vállaltak. A realisztikus háborús film utat tör a későbbi Ryan közlegény és az Elit alakulat számára, míg a korábbi A Bridge Too Far, Tora Tora Tora vagy a The Longest Day egyértelműen a gigantikus kategóriát bővítették.

Folytattam a Cena-sorozatomat, ezúttal egy kicsit laposabb és egysíkúbb történet került elém, egy srác, akinek családi háttere meginon, egy lepukkant vidámparkban keresi kenyerét, amikor megpillant egy álomszép lányt, aki talán majd elveheti szüzességét. A történet klasszikus tinisztori, nem is ez volt számomra a lényeg, hanem inkább a kor hangulata, a szereplők monotonitása és maga a tény, hogy szegény srác sokadik filmjében játszotta el, hogy szerencsétlen, szűz srác aki nem kell egyik lánynak sem, majd egyszercsak valamilyen rendezői fricska folytán ez a nézőpont megváltozik. Szerintem nagyon bugyuta, de egyúttal elragadóan bájos történet.

Ki ne játszott volna Legoval gyerekkorában? Sőt, sokan még most is előveszik kis kreatív csomagot, hogy egy-egy régi tervet megvalósítsanak. Egy ismerősöm például épp nemrég szerzett tőlem pár kalóz tartozékot, hogy bővítse az installációját. A Lego örök. Na de milyen ez a film? A Lego Movie nagyon is kreatív, tele ötletekkel és persze a kis szettekből visszaköszönő figurákkal, a törött szkafanderes űrhajós, a ló, az egyszemélyes rendőrautó mind-mind a klasszikus Lego világot idézik. Mindezzel a színes háttérrel indul el egy szürke hétköznapjait élő munkás (nem véletlenül építőmunkás karakter) kalandsorozata, aki egész véletlenül belepottyan egy olyan hatalmas, az egész Lego világot meghatározó eposzba, hogy a szürke építős és meghatározott hétköznapjai hirtelen űrutazássá, autós üldözéssé és építészeti remekeléssé színesednek. Az építőmunkás hamarosan olyan hőssé válik, amiről mindig is álmodott, s a legfontosabb pillanatban még azt is megvalósíthatja, amiről a legtöbben csak azt gondolnák, hogy milyen haszontalan, és pedig mégsem az. Mert a Lego épp azért olyan fantasztikus, mert mindenki mást lát benne, és egy pár óra erejéig mindenki a maga kis világának hőse lehet. Remek megfogalmazása a Lego filozófiának, talán egy kicsit túlnőhetett volna a puszta poénkodáson, én mégis nagyon élveztem. Könnyed kikapcsolódás az egész családnak.

Kerek huszonegy filmmel vagyok lemaradva, de ígérem, hogy behozom. Elsőként a GHB kerül terítékre. Jó rég már, hogy láttam a filmet, nem teljesen emlékszem mindenre, de a benyomás megmarad. Remek színészi játék és talányos jelenetek, ugyan Zubrowkának nem sok köze van Budapesthez, nem is teljesen világos számomra, hogy miért kapta ezt a nevet, gondolom tisztelegtek a magyarok előtt, azonban igyekeztek egy kellően homályos, kelet-európai közeget létrehozni, amelyben lehet egy kicsit misztifikálni az eseményeket és a nyugati közönség számára titokzatossá tenni a szereplőket körülvevő, kicsit fantázia szülte atmoszférát. Összességében aranyos és szívet melengető film, nehéz lenne a műfaját meghatározni.

Látvány: kimagasló; Hangulat: kimagasló; zene: jó; történet: jó; színészi játék: borzalmas. Nagyjából így lehetne összefoglalni a 300 második részét, amely körülbelül 80%-ban összefoglalja a perzsa törekvéseket Hellász meghódítására. Az első részben ráfókuszáltunk a termopűlai csatára, ahol Leonídász király háromszáz derék spártai katonájával együtt hősi halált halt Xerxész seregei ellen vívott ádáz küzdelme során. Ezzel egyidőben Artemisia, Xerxész hadvezére felfegyverezte a perzsa hadiflottát és teljes evezőcsapással nekieredt, hogy megütközzön az aténi flottával, amelynek élén Temisztoklész állt, derékan, büszkén, izmait megfeszítve, naptól barnított arcán megcsillanó aranyló sugaraktól ittasan, harca kész. Itt a történelem nagyjából véget ér, és elkezdődik a fantázia, az akció és a horror. Az elektronikusan fröccsentett vérmezőkön túl szálló végtagok erdejében és halált megvető bátorsággal hajóról hajóra vágtató hősök sűrűjében mást sem látunk, mint emberi mivoltukból kivetkezett hősöket, akik életüket hátrahagyva a görög szabadság jelvényét keblükre tűzve rohannak a halálba, hogy minél több holttest heverjen a taton, mikor Artemisia és Temisztoklész feszült izmokkal egymásba hatol lihegve és sikoltva, a csendes éjszakában. Rise of an empire.

Azt hiszem, hogy ebből a filmből sok utódfilm született, no meg ez is rengeteg apukával rendelkezik, de ettől függetlenül aranyos és eredeti ötlet. A fősulira igyekvő fiatal pénz szűkében és képzettségéből adódóan álláskeresési problémák közepette kénytelen idénymunkát vállalni egy vidámpartban. Nemsokára megismeri a park belső erőegyensúlyát, amit ügyes szerelmi kötődéseivel és nem mellékesen félrelépéseivel szépen fel is borít igen hamar. A szálak szövődnek és egyben bonyolódnak is, ahogy ez szokott lenni, de persze minden jó, ha a vége jó. Vidám nyárelő egy kellemes limonádé mellett, élvezzétek a ringlispilt, gyerekek.

A sok komolyság után elértünk a vidám zombihent mezejére, egy ifjúsági öldöklő Eisenberg einsteini humorával és ártatlanságával. Egy sárc hazatart, egy macsó gunslinger vadászni megy, közben két csinos hölgy ellopja a kocsijukat, majd végül nem csak a bajszuk, de a szívük is összegabalyodik. Aranyos vétség a józanész ellen, csillagporos hangulatom volt utána, mert úgy éreztem, hogy végre olyat láttam, aminek értelmetlenségében is értelmét láttam. Mindig örülök egy szép és érzékeny szálnak, és ha ezt ellensúlyozzák egy idegbeteg zombi-apokalipszissel, akkor a lelkem megnyugszik:) Nem kell aggódni, minden rendben van velem, csak épp bírom ezt a fajta humort. Ajánlatos kis film.

Nemrég említést tettem egy különös hibridről, a Priest személyében egyedi alkotás született, nincs ez másképp a Reign of Fire esetében sem. A tűz birodalma egy 2002-es film, így Christian Bale és Matthew McConaughey is fiatalon és bizonyításra készen néztek a jövőbe, vagy inkább farkasszemet a sárkányokkal. Kicsit érdekes ötlet a metróépítés során kiásott sárkány, ami aztán romba dönti a világot, sőt igazából a How to Train your Dragon után kifejezetten ellenszenves volt ez a nézet, elsőre nem adtam. Ettől eltekintve persze érthető, ha a sárkányok az emberiség veszte, akkor az egyetlen megoldás az, ha megpróbálunk valahogy életben maradni a nagy semmi közepén. Ezt teszi Bale egy kastély gyomrában, ahol kis kompániája a menekülés és rejtőzés filozófiáját vallja. Aztán belép a képbe McConaughey, a renegát G.I. Joe, és minden a feje tetejére áll. Akciódús fantasy-scifi pörgős jelenetekkel, alultáplált szaturációval és rengeteg tűzzel, a két órás pörkölés után még mindig úgy érzem, hogy jobb lett volna inkább egy Game of Thrones epizódot néznem.

A tavalyi év és egyben a huszadik század második felétől kezdődően az utóbbi pár évtized közkedvelt sportját feldolgozó film, a Generation Iron nevéhez hűen a testépítők nemzedékéről mesél nekünk meglepő közvetlenséggel. Mindenkinek rögtön Arnold Schwarzenegger jut eszébe, ha a témát meghallja, nem is véletlen, hisz a nyolcvanas évek Mr Univerzuma és Mr Olimpiája mondhatni azok közé az emberek közé tartozik, akik testük izomcsoportjainak, illetve a sportszakmának az alaköveit is lerakták. De Arnold a filmben inkább narrátor szerepet kap, ugyanis a főszerepben Phil Heath, Kai Greene, Branch Warren, Dennis Wolf, Victor Martinez, Hidetada Yamagishi, valamint Ben Pakulski és az európai Roelly Winklaar modern testépítők versengését mutatja be, ahogy a 2010-es Mr Olimpia bajnokságra készülnek és küzdenek meg egymással, de leginkább önmagukkal. A film nem csak szakmai szemszögből tanulságos bevezető a body building világába, sokkal inkább egy érzékeny tanulmány arról, hogyan küzdi le nyolc professzionális és egyben teljesen különböző háttérrel rendelkező sportoló a győzelemhez vezető út során felmerülő kérdéseket, nehézségeket és problémákat. Nem a csillogás és a pénz hajtja ezeket az emberi monstrumokat, hanem a küzdelem, a mindennapi élet-halál harc a táplálkozás, edzés és a magánélet lélekvesztőjén való imbolygás közepette. Aki ezeket a csatákat megnyeri és leküzdi az önmaga által állított látszólag áthághataltan akadályokat, az egészen biztosan a dobogóra állhat majd, s ha nem is ő lesz Mr Olimpia, de a világon azon kevesek közé tartozhat majd, akik kihoztak mindent, amit csak lehet, önmagukból.

A film 1941-ben készült, ami egyrészt azért nagy szó, mert pont arra az időre datálódik, amikor a második világháború éppen közeledett ahhoz a stádiumhoz, hogy már egyik nemzet sem tudta magát kivonni a harcokból, másrészt érthető módon szükség volt egy olyan filmre, amely a kevébbé ismert ausztrál könnyűlovasság érdemeit is méltatta. A híres ANZAC, avagy ausztrál és új-zélandi lovas hadtest történetének egy alapkövét dolgozza fel a film, az első világháború utolsó könnyűlovas támadásának előzményét és a harcokban résztvevő katonák életének ügyes-bajos dolgait. A harcok mellett nagy szerepet kap a mindennapi élet és a románc bemutatása, ami jelentősen fellágyítja a téma súlyosságát, így összességében egy kellemes délutáni háborús dráma kerekedik belőle, nem szabad azonban elfeledni, hogy az ábrázolt időszakot követően egy olyan korszak köszönt be a nemzetek csatájába, amelyben már elvész a lovagias harcmodor és a kölcsönös tisztelet, a helyet átveszik a könyörtelen gépek és a frontvonalon barátságot nem ismerő haditechnikák. Egyfajta búcsú ez a film a nemes küzdelmektől, méltatva az ausztrál katonák hőstetteit Bersheeba felett.

Seth, Evan, Jonah Hill, Michael Cera, azt hiszem ez a két dilibogyó sem szorul bemutatásra. A 2000-es évek elején több film is napvilágot látott az ő szereplésükkel, és egyikről sem lehet elmondani, hogy hiján lenne idiotizmusnak. A két egymástól legkisebb mértékig sem független srác számára azonban véget értek a boldog gimis évek, kezdődik a fősuli, de nem egy városban. Első krízis. Bekerül a képbe Fogell, aki ráadásul Evannel fog együtt lakni, így Seth számára ez örök barátságuk végét jelenti. Második krízis. Különböző csajos problémák mindhárom srácnál, harmadik krízis. Nincs pia a partin, kell szerezni, zsaruk, utas és holdvilág, negyedik krízis. Ennyi krízis után ki a fene tudja hová visz az út egy szétpartizott éjszaka után, hát még egy olyan éjszaka után, ami még el sem kezdődött. Azt hiszem ez az egyike azoknak a filmeknek, amelyek elkezdték megrontani a társadalmat, mert aki kannából issza a sört, az szerintem már nem normális:) Na de én se erre gondoltam. Szóval vicces és borzalmas film, tele partiarcoknak való poénokkal és teljesen abszurd és lehetetlen jelenetekkel. Például a rendőrök? Jesszusom, hatalmas. "I'm really sorry that I blocked your cock." 

Kicsit lazább műfajba is belenyúlok néha, mert még a végén anyacsavarokat fogok kiköhögni. A robotok, zombik és vámpírok után jöjjön egy vígjáték, két tökös idiótával. Seann William Scottot senkinek nem kell bemutatni (bár fejből nem vágtam a nevét, csak az arcát ismerem), igazi arcátlan bunkó szoknyapecér, ha lehet ilyen eklektikusan fogalmazni. Szóval Danny és Wheeler energiaitalokat reklámoznak, de kicsit félremegy az egyik ilyen állomás a nagy kampányolás során, az egyik srác kiégett a másik meg csak a farkára hallgat, meglovagolnak egy szobrot a kocsival, kisebb kár, így aztán börtön vár rájuk, hacsak el nem fogadják egy jóléti intézet kezdeményezését, amelynek során haver-haver alapon antiszociális gyerekeket kell reintegrálni a gyermektársadalomba. Száz szónak is egy a vége, a dolog beindul, de kicsit ez is félremegy, a gyerekek pedig átveszik nem éppen polgármosolyogtató tartóik magatartását. Nem lövök le semmi poént, természetesen a vége azért mindig jó egy ilyennek, úgyhogy érdemes végignézni, már csak azért is, mert van benne egy remek szerepjáték szál, ami igazából önmagában megállja a helyét egy röpke gyermekpszichológiai elemzés erejéig. A film egyszerű a maga nemében, mégis hatalmas kérdésekkel párbajozik, és oly könnyedén veszi az akadályokat, hogy még a végén el is hisszük, hogy ilyen könnyű a gyermeknevelés. Nos, erről számos ismerősöm többet tudna mondani, de azt az egyet biztos nem, hogy könnyű. De hogy öröm, az tuti. Mint ez a kis film is.

A 2011-es Priest egyike a pozitív csalódásoknak a nemrégiben látott filmek közül. Zseniláis ötlet, a vámpírok egészen mások, mint azt eddig a klasszikus irodalomban olvashattuk, nincs szemük, rondák és szinte alig hasonlítanak az emberre. Ezek a fura fenevadak földalatti katakombákban nőnek és amikor eljön az éj, a történelem sötét órái köszöntenek az emberiségre. Egy város, füstfelhőbe burkolózik az ipari szenny alatt, steampunk mindenhol, turbinás motorokon száguld a halálosztó elit sereg, a papok, akik felesküdtek arra, hogy az emberiséget és az egyházat szolgálva megvédik a földet a vámpír seregektől. De mi történik, ha egy kiszakad közülük, és a saját szakállára indul vadászni? Miért teszi ezt? Mi űzi őt? A Priest több fronton is szakít a tradíciókkal, ötvözi a műfajokat, a scifit, steampunkot, klasszikust, drámát, akciót, ugyanakkor látványvilágával és karaktereivel újat alkot, egy olyan horizontot emel a szemlélő elé, amelyet nem csak befogadni, de megérteni és elfogadni is kihívás. De nem szabad megfeledkezni, hogy mindez remek forrásokból származik, ott van elrejtve okosan a Szárnyas fejvadász, Asimov alapítványa és annak egyházi uralma, Mad Max és a magányos lovag, Drakula kiegészülve hadseregével, és még sorolhatnánk. Egyszerűen nehéz lenne beskatulyázni, hisz sokoldalú és sokrétű a film. Remélhetőleg hamarosan felismerik erényeit, mert én eddig nem sok visszhangot hallottam róla. Legyen az én hangom egyike ezeknek.

A 28 nappal később című film vége után ha jól emlékszem harminc évvel folytatódik a történet, a zombik éhen haltak és London teljesen elnéptelenedett, ergo kész az újranépesítésre. Sok szót nem akarok vesztegetni erre a filmre, ugyanis semmi újat nem alkotott, manapság úgyis az emberek szakértőivé kezdenek válni a zombi-apokalipszis műfajnak, itt hát egy újabb emészteni való, ami igazából kicsit savanyúra sikeredett. Tele olyan suspense elemekkel, amiket természetesen józan ésszel simán el lehetett volna kerülni, feleslegesen és értelmetlenül kezdik el lövöldözni a népet, majd az egész London arra a sorsra jut, amire már a kezdetektől fogva vártunk, pur es homou. Mi ennek az értelme? Szeretnék látni egy olyan zombis filmet, ahol nem az égbekiáltó hibáktól lesz izgalmas egy jelenet, hanem tényleg előre nem látható események teszik gazdaggá a történetfűzést. Tehát nálam ez a film sajnos megbukott.

Avagy Tajtékos napok Boris Viantől. Sokan várták ezt a filmremeket, amely a francia író-álmodó egyik népszerű művét, a Tajtékos napokat viszi filmvászonra. Tavalyi a film, jóllehet a mű már megélt jópár évtizedet, s a regény utóélete is igen gazdag, elemzők, kritikusok és látnokok sora álmodta együtt az alkotóval Colin és Chloé románcát és tragédiáját. A gyönyörű és egyben hátborzongató alkotás nem kis feladatot rótt a készítőkre, megvalósítani egy belső vívódást minden lehetséges eszközzel, amit ma a modern cinematográfia csak fel tud sorakoztatni. A szereplők közül én csak Audrey Tautou-t ismertem, nem vagyok jártas a francia színházban. Ő azonban minden kétséget kizáróan elsőosztályú színészi teljesítményt nyújt, de nem marad el mögötte egyik művész és művésznő sem, egytől-egyig kiváló színészek alakítják a szerepeket. A látvánnyal sincs különösebb gond, sőt, talán ez az egyetlen terület, ahol igazán nagyot üt a film, a számítógépes effektusok és a színek tökéletes harmóniájával, a díszlettel és a zenével olyan atmoszférát teremtenek, hogy a néző szó szerint nevet, tombol vagy épp émelyeg, ha a jeleneteket nézi. Sajnos a könyvvel ellentétben a film a vége felé ellaposodik és látszólag már nem találja a fókuszt, Chloé állapotának változásait igaz, hogy jól szemléltetik a színesből fekete-fehérré váló jelenetek, de ez mind nem feledteti azt, hogy a valódi mondanivaló nem jut a felszínre. Természetesen el lehet gondolkodni sok dolgon, de akkor már inkább tegyük ezt meg a könyvvel kapcsolatban. Összességében egy kellemes alkotással van dolga a műkedvelő nézőnek, és bár nem magasodik ki az éllovasok közül, mégis ajánlom mindenkinek, aki szereti az író műveit, és kíváncsi arra, milyen is lehet ez egy rendező által megálmodott köntösben.

De hogy ne érjen véget a nap ilyen csalódással, ezennel engedjétek meg, hogy bemutassam a tavalyi év rejtett mesterművét: a Snowpiercert. Pár korábbi értékeléssel ellentétben itt most nem vonok párhuzamot, hanem önmagában vizsgálom a filmet. A lényeg: világvége, egy vegyianyaggal lehűtöttük a globális felmelegedés után a földet, de olyan jól csináltuk, hogy minden élőlény halálra fagyott. Természetesen a zseniális Wilford, a zseni ezt zseniálisan előre látta, és saját zsenizsebből épített egy egész világot behálózó vasútvonalat, egy teljesen önellátó és önfenntartó mozdonyt és szerelvényt, amely a külvilágtól függetlenítve magát rója az egyéves világköröket immár több, mint 17 éve. Itt befejezem a mesélést, mert a film nagyjából kitér mindenre, és csak lelőném a poénokat. A hátul utazók nem elégedettek, az elől utazók pedig mérgesek, ha hátul elégedetlenek. A kettő különbsége lázadáshoz vezet, amely igazából szükséges eleme a társadalomnak. Az egyensúly felborul, s hamarosan eljön a vezér, aki az elnyomottakat előrevezeti. Hogy meddig jutnak s milyen utat járnak be, az kérdéses, s közben kénytelenek dárga árat fizetni engedetlenségükért, mégis szükséges ez, hogy az emberiség célt találjon az életben és értelmet ahhoz, hogy a puszta létszükségletnél több, magasabb szintű életet folytathasson.

Ha már láttad a filmet, olvasd tovább.

Szóval nem akarok hosszasan filozofálni, mert végeredményben nem olyan brilliáns a film, hogy magasztaljam, de az utóbbi idők értelmetlen és mondanivaló nélküli scifijei után felüdülés volt ez a kis univerzum az univerzumban ötlet a vonattal és annak belső ökoszisztémájával. Érdekes volt látni, hogy felvetik a kérdést, lehetséges-e mesterségesen érzelmek nélkül fenntartani egy ilyen egyensúlyi állapotot, s hogy a népességet kordában lehet-e tartani pusztán félelemmel és kegyetlenséggel. És hogy állatok módjára dolgoztatni gyermekeket, majd átnevelni őket arra, hogy egy olyan dolgot istenítsenek, amelyről fogalmuk sincs. Ha csak a felvetett kérdéseket és témákat nézzük, akkor már igen értékes filmet kapunk, de ha a színes vászon mögé is betekintünk, akkor egészen a scifi hőskoráig vissza lehet utalni, valaki a Metropolis-t hozta fel pédának, amely jó kis hasonlat a társadalmi egyensúly mesterséges fenntartására, ugyanakkor számtalan másik példát is lehetne hozni, hogyan etetik meg velünk a saját végtermékünk, a társadalom szennyét, s hogyan termeljük ki mi magunkból azt, amit aztán értékként továbbadunk gyermekeinknek. A víz megtisztító ereje, annak hatalma megkérdőjelezhetetlen az összes poszt-apokaliptikus sztoriban, itt még rá is kontráznak, hogy igazából nem elég a vízellátóig eljutni, az egész vonatot kell irányítani, mert a víz valójában kívülről jön, s ha a vonat megáll, a vízellátás is megszűnik. Tehát a folyamatos száguldás elkerülhetetlen, hacsak nem a másik kiutat választjuk, a látszólag halált jelentő oldalsó ajtót, ami valójában a világ újraépítése, a nehezebb, bizonytalanabb de emberibb út az előre meghatározott, síneken robogó sorsnál. Kegyetlen film, nyers és erőszakos, de azt hiszem, hogy rendkívül jó gondolatébresztő és igényes alkotás. És ezt nem utolsósorban a színészek adják hozzá. Szép volt Snowpiercer.

Jáj, ezt is megéltem. Az egyik legundorítóbb Alien koppintás, amit eddig megtapasztaltam, igazi hányadék. Már bocsánat a nyers szavakért, bár a nyers véreshús ehhez képest nullszaldós. A film izgi űrcsatával indul, legalább 10-szer bejátsszák ugyanazt a modellűrhajó-robbanást, amikor a menekülő hajó szétlő egy üldözőt, teljesen autentikus érzés. Majd miután megmenekülnek, kiderül, hogy igazából nem, mert elszabadul egy mutáns, aki aztán rágógumi módjára kezdi falatozni a legénységet. A mutáns közben nő és zabál, az űrhajósok pedig fogynak, mint a 120 forintos sör az állami dohányboltból. Nincs más hátra, mint egy jóképű 50-est meghívni a hajó fedélzetére, hogy felcsinálja a maradék két csinibabát, kiderítse az alien hollétét és szétlője a szeplős fenekét tizenkéttucat teljesen haszontalan elektromos berendezéssel együtt. Igazából nem tudom mi lett a film vége, mert valahogy nem tudtam megfelelően rákoncentrálni, és mire feleszméltem, már a stáblistát görgették. Szóval röviden: nem ajánlom.