Irodalom a filmvásznon. Láttunk már számos példát, ahol igyekeztek a filmesek minél hűebb képet alkotni, festeni, varázsolni a vászonra, hogy szinte tökéletesen átélhessük azt, amit olvastunk. Nálam ez nagyjából stimmelt a Boris Vian könyvnél, azonban itt kisiklott a vonat. Alapvetően nem gond, hogyha elrugaszkodik az eredeti vonaltól a film, és bár a könyv címét viseli, önálló életre kel és kicsit megfűszerezi a történetet pár fordulattal. Bevallom, rég olvastam, így lehet, hogy kihagy az emlékezetem. De a film mintha megpróbálna valamit túllicitálni, bebizonyítani, hogy képes erre vagy arra. Például képes a színekkel és a szenzációs kavalkáddal olyat mutatni, ami nem csak 80-90, de évvel ezelőtt lepte volna meg az embereket, de akár ma is. Elmossa a határokat és a korokat egymásba olvasztja, a zenével és a morális magatartással szinte a mába helyezi a klasszikus történetet. A grandiózus pénzpocsékolás, a hatalmas partik Gatsby személyét szinte elhomályosítják, a város hétről-hétre ellátogat a birtokára, de azt sem tudják, ki ő. Persze a titkok sosem maradnak felfedetlenül, Gatsby hamarosan előtérbe kerül, belép a hétköznapi életbe és rögtön felkavarja a 20-as évek New Yorkjának minden társadalmi rétegét. Mindez oda vezet, hogy a figyelem központjában a misztikum, a múlt feltárása van, az egyre lassuló történetszövés egy idő után szinte mintha megállítaná az időt, hogy a végén egy hatalmas robbanással a szélrózsa minden irányába repítse a szereplők pengeélen táncoló életét. Erőteljes alkotás, amely számomra mégsem érte el a katartikus élményt, valahol a figyelmem a film közepe táján teljesen lelankadt és az érdeklődésem érdektelenségbe fordult át.

Ettől természetesen maga a film nem rossz, hiszen ha látványos időutazásra és misztikus karakterábrázolásra vágyunk, akkor a Nagy Gatsby pontosan ezt hozza, ha azonban hiteles korképet vagy rajzot keresünk a könyv lapjai alapján a filmvásznon, akkor csalódni fogunk. Ez a felemás érzés késztetett arra, hogy egy erős 6-ost adjak a filmnek, hiszen hozza a kötelezőt, de olyan irányba tolódik, amelyik szerintem kicsit műfajidegen. Fogyasszuk pezsgővel és olajbogyóval.

Jó helyről kell ötletet meríteni, és akkor nem lesz nagy baj. Sőt, ha több helyről merítünk, még a zsákmány is színesebb lesz. Persze egy B kategóriás halászattól azért nem kell csodát várni, és ne legyünk telhetetlenek a Földönkívüli esetében sem. Ez a kis filmecske pontosan azt igazolja, hogy ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, és óvatlanul idegenek által kísérleti területnek használt zónába megyünk vakációzni, akkor még a kormány sem lesz olyan kedves, hogy kimenekítsen bennünket. Magunkra vagyunk utalva, sőt mit több, intergalaktikus mentőakcióra kell vetemednünk, hogy szeretett exünket kimenekítsük az ökörnyálas kiruccanásból. Az Extraterrestrial olyan nagy neveket tekint ősapának, mint az Alien, a Harmadik típusú találkozások vagy éppen a Day the Earth Stood Still. A lista persze ezzel nem ér véget, hisz a Cabin in the Woods adja az alapötletet, fricska is van, aztán persze a pokol elszabadul, mikor nem meteor esik az égből. Gyenge szereposztás és még gyengébb színészi játék, tipikus horrorzene és langyos cselekményszövés teszi izgalmassá az esténket. Ha még nem tudjuk, hogyan néznek ki a földökívüliek, akkor várjunk türelemmel, 1947 óta most látunk először szélesvásznon űrfejeket. Jajj, nagyon rémisztő, bujjatok a takaró alá! 

Maradunk a műfaji kereteknél, kicsit átváltunk Mad Max stílusba és a közepébe egy multikulti embert, Banderast tesszük meg alárendelt főszereplőnek. Hogy miért alárendelt? Egy átlagemberről van ugyanis szó, aki már belefáradt a robotok keresgélésébe, és áthelyezését kéri, hogy egy nyugodtabb környezetben építhesse családját és életét. Azonban a technológia nem visszafelé fejlődik, hanem szépen lassan kicsúszik az emberi irányítás alól, ha úgy tetszik, evolválódik (lásd evólúciós téma álá Lucy), és bár itt nem Skynetet játszik, hanem függetlenségre vágyik, mégis az emberi faj számára alapvetően veszélyt jelent. Hogy erre hogy reagál az ember, az fájdalmas vallomás a film részéről, szintén rengeteg kérdést vet fel, hogy a robot mennyire ember, vagy emberi, az ember mennyire emberi önmagával és másokkal szemben, és hogy a robot pusztán létével mennyire érdemli ki a megkülönböztető bánásmódot. De ez átvitt értelemben az ember-ember viszonyokra értendő, tehát kvázi társadalmi kritikaként is fel lehet fogni. Na lényeg, hogy a robot fejlődik, és ennek az okát meg kell találnia Bandinak, ami nem lesz egy könnyű feladat, viszont a reveláció annál ütősebb. A film szereposztása katasztrófa, még hőn szeretett spanyol ajkú, megszelídült macsónk sem tudja hozni a szintet a játékban, a történet nyers és teljesen holivúd mentes, ezért néhol azért kiszámíthatatlan, mert nem a megszokott klisékből épül fel, másutt azért kiszámítható, vagy facepalm, mert pont az emberi reakciókra épít. Mozog? Lődd le. Mondjuk amerikai, az tény. És hát ugye nem mind ők vagyunk. Na mindegy, összességében a filozófia és a keret az, ami miatt ez egy emlékezetes film, sajnos a vásznon nem igazán állja meg a helyét a játék szegényessége miatt. Mégis ajánlom, mert egy új lappal gazdagítja a scifi témafelvetését, és az minden esetben üdítő színfolt a lassan kötelező éves Avengers/Expendables/Transformers színpalettán.

Scarlett Johansson sok arcát mutatta már a filmekben, mostanában inkább a fantasy meg akció felé tendált, de szerencsére ebben a szürrealisztikus scifiben ismét megmutatta, hogy nem tehetségtelen kislány, hanem egy sokoldalú és kreatív egyén. Maga a történet is elég bizarr, bár nem teljesen eredeti. Főszerepben egy átlagos lány, akit belerántanak egy drogügyletbe, amiből aztán csúnyán poszt-antropomorf módon kerül ki, végülis javára, vagyis inkább vitatható, hogy ki javára, de mindenesetre a filozófiája túlterjed a puszta "öljük meg a gonoszt" kétsoroson. Az isteni lét és az emberi nem fejlődésének iránya, célja és mikéntje már más alkotókat is megihletett, hogy csak például a 2001: Űrodüsszeia című művet, vagy a többszáz oldalas Hyperion kantókat említsem. Hová fejlődünk, mi a célja az evolúciónak, és a fejlődés során képesek vagyunk-e agyunk kihasználtságát növelni, optimalizálni, mindezek központi kérdések a műben, ami ezt az evolúciót egy drog katalizátorral éri el, de ezen túlmenően is felvet pár kérdést, amin azért érdemes elgondolkodni. Nem rossz film!

Burt Lancester nagy kedvenc volt a hatvanas években, nők milliói rajongtak érte, miért is ne próbálná ki magát egy élet-halál harcban a náci Németország felé tartó vonaton? Mi lehetne szexibb, mint egy őrjítő utazás Párizsból Berlin felé, dacolva a németek technológiai és hadászati fölényével? Hát persze, hogy kihagyhatatlan, megmenteni a francia festészet remekműveit, fityiszt mutatni a német önkénynek és kooperálva a lázadó csapatokkal tönkretenni a megszállók terveit, hogy elrabolják a modern európai művészet bölcsőjének hímestojásait. Labiche és a francia underground hatalmasat alkot ebben a pörgő vonat-kalandban, izgalmas akció és romantikus találkozások, egész estés szórakozás az egész családnak. Feketén, fehéren.

Elfmanre Francot, nem stílusos. Csakúgy, mint a Jolie-kezelés, az Óz-csoda sem pattint szikrát a Disney kultúra tábortüzére. A Demóna után most az Óz nagymester került terítékre, meglehetősen más szemszögből vetítve mozgóképet elénk, mint azt a nagynevű előd alapján gondolnánk. Ami persze nem baj, hiszen egy-egy történet dimenzióit csak az alapos szemléletváltás tudja igazán megvilágítani. Óz nagymestere volt a szemfényvesztésnek, de ezzel is képes volt szembeszállni az igazi gonosznak, az álom összetörőjének. Most egy pillanatra mi lépünk színre, a szürke hétköznapok varázslatmentes síkját lecseréljük a színek és szagok birodalmára, csakhogy hamar kiderül, hogy a mesevilág még nem jelenti azt, hogy egyből varázslókká avanzsálódunk. De persze ha a szív, szeretet és a lelemény kellő mértékben vannak jelen, mindenre képesek vagyunk. A tanító célzatú történet kétes létjogosultságú és mennyiségű CGI mellett csak bizonyos százalékban teljesít a Dinsey-tőzsdén, a zene persze wonkás, James Franco is próbálkozik deppesíteni, de sajnos hiába minden igyekezete, ő marad hű nőcsábász és szemfényvesztő. De abból a legjobb. Nézzétek meg, mire jut egy vándormágus angyalföldön, de azért mesétől én többet várnék.

A középiskolai turné után a diákkopók most a főiskolán hódítanak. A két tökös arc ismét drogdílereket kell, hogy zsarukézre kerítsen, azonban a nyom, amin elindulnak, hamar zsákutcába csalja őket. Vajon a két agyatlan balek képes-e megküzdeni ezzel a dilemmával, vagy inkább beadja a derekát a fősuli csábításának, és eldobvaz együtt töltött éveiket inkább a csajoknak, piának, gaybro szindrómának és megannyi eszement őrületnek élnek, miközben a háttérben a drog keringeni kezd a kapmuszon, megtudjuk, ha kibírunk még két órát ezzel a két nemkomplett sráccal. Vicces, pörgős és teljesen képtelen film ezúttal is Channing Tatum és Jonah Hill főszereplésével.

Adott L.A., a korrupt város, adott a korrumpáló és adott a jófiú, aki majd tisztára mossa a szennyest. Tipikus maffia film a műfaj minden eszközével. Kiszolgált veterán újra színre lép, hogy titkos csapatával felszámolja a kaszinókirályt, aki az egész kontinens szerencsejáték-forgalmát központosítani akarja és átvenni az irányítást a pénzmosás felett. Sean Penn egyszerűen makulátlan a gengszter szerepben, annyira undorító, hogy már szinte szép. Josh Brolin Sgt. John O'Mara szerepében számomra nem nyújtott maradandót, bár azért érezni lehet, hogy nehéz lehet szétlőni a rosszarcúakat, főleg, hogy a háború borzalmai nyomot hagytak rajta. De nincs idő az érzelmeken gyötrődni, mert az idő rohan és ha nem lépnek, akkor minden szál Mickey Cohan kezében fut össze, és senki nem akar egy olasz akcentusú gengszter adórabszolgája lenni 1949-ben. Szóljon a tomigitár, csikorogjanak a 40 mph-s tükörradiálok, fröcsögjön a vér és tomboljon a jazz, a Gengszter kommandó nem hagy falfelületet érintetlenül.

Őrült boggie, jazz, blues, afrosrác, ladyboy, ósdi verdák, kutyagumi, lóvé, abdul, és nem utolsó sorban Richard Pryor. Az American Graffiti farvizét meglovagolva több olyan film is napvilágot látott, amely egy kis szeletét mutatja be az amerikai munkás társadalom hétköznapjainak. Na de ezek nem csupán hétköznapok, ezek olyan napok, amikor minden, minden benne van abban a "micsoda nap"-ban. A reggeli átöltözés, a reggeli, a hülye ügyfelek, a showbiz sóher fényes cipőben, a kutyás nő, a kutyás család, a fóliás robbantó, a nőcsábász meg a nő, akit csábásznak. A CW egy az egyben az, amit láthattál, amikor behajtottál a hetvenes években egy autómosóba. Hab, spricni, afro munkások az ablakon, kárpiton, tetőn, szélvédőn, és persze éneklő seherezádék aranyláncon. Hihetetlen? Nem, ez a kaotikus utcai valóság, amelyben a nagy nép dolgozott. A szürke hétköznapok egy kicsit másképp. Reggeltől estig, és közben csak a blues szól.

Kicsit féltem ettől a filmtől, hogy lassú lesz, hogy majd csak három etapban fogom lenyomni, de végül odaragadtam a képernyő elé, mert szerintem ez az, amit az előző posztban hiányoltam, az eredeti ötlet. Panaszkodtak egyesek, hogy nem valószínű, hogy ennyire függetleníteni tudják magukat emberek az őket körülvevő politikai és társadalmi hatásoktól, hogy egy olyan korban lévő fiatal is mutat érdeklődést a háború vagy politikai élet iránt, amit a film prezentál, ezzel persze lehet vitatkozni, hisz ki-ki az iránt érdeklődik egy adott korban, ami valamilyen szinten megfogja, vagy amilyen családba felnő és példát lát, itt egy angol vidéki család életét látjuk, amibe belepottyan egy kicsit problémás amcsi lány (Saoirse Ronan, akinek édesapja egyébként ír, és a nevét valahogy így kell ejteni: "síörszö rounön", imádtam a Host szerepében), megküzd a nem túl steril környezettel, a közvetlen és boldog családtagokkal, uncsitesókkal, majd megismeri a nagynénit, aki mélyen benne van a politikában. Aztán hirtelen bomba, háború, káosz, és nekik meg kell találni a közös pontot, hogy átvészeljék mindazt, ami vár rájuk. A gyors és lassú jelenetek összhangja kicsit emlékeztetett a Roverre, a hullámzás és egyensúlyhiány tökéletesen összhangban van a lány belső énjének vívódásával, a hangok, amelyek aztán gátlás helyett majd segítői lesznek, jól mutatják, hogy a moder társadalom mennyi energiát és kreativitást, szociális kompetenciát gátol meg, mennyi emberi tényezőt tompít el azzal, hogy szabályokat és gátakat szab az emberi önmegvalósításnak. Remek kis film, nekem tetszett.

A múltkori filmmel kevertem a kasztos témát, de hasonló a helyzet itt is. A társadalom képességek szerint öt alcsoportra osztódik, ahol mindenki megtalálja azt, amire szüksége van, hogy kibontakoztassa a tudását. Azonban mint minden társadalom, ez sem tökéletes, van, aki a hatalomra törekszik, és azt minden áron, mások elnyomásával meg akarja kaparintani. Természetesen mint a Giver esetében, itt is akad valaki, aki arra hivatott, hogy rendet teremtsen, és persze mit sem tud róla, egészen az utolsó pillanatig, amikor ráeszmél, mi is folyik a háttérben. Kalandos utazás egy közel sem rózsás világba, ahol az elpusztult Föld romjain újjáépülő ország lám-lám, ismét a régi, jól megrágott gondokkal küzd. Tanulság, jöhet akárhány apokalipszis, az ember sosem tanul. Aranyos szereposztás, megint kicsit tini irányba vitték el a dolgot, jön az ártatlan románc, a harc öngmagunk és környezetünk ellen, és jönnek a gonosz politikusok, akik ezt a szép új világot megint megsanyargatják. Összességében egy jól összerakott film, ismét el lehet mondani, hogy jó helyről kell az ötleteket lopni, a körítés sikerült, nekem tetszett, de mostmár jó lenne valami eredetit is kóstolni, nem csak a régiekhez visszanyúlni.

Ú, na ez nálam nagyot ütött. Bár nem éltem a 70-es években, de sok filmet láttam, ami ezt a kort ábrázolja, vagy ekkor készült, sorozatok, filmek, amik pont ezt a pimp korszakot örökítik meg. A film azt veszi alapul, hogy a 70-es években hogyan képzelték el a jövőt, az összes telefon, kütyü, űrhajó mind ezt a kicsit ma már viccesnek tűnő vizuális összhangot testesíti meg, még az űrállomás és a szereplők is tökéletesen illeszkednek az érába. Ettől függetlenül mindez csak körítés egy őrjítő személyiség-karikatúrához, az idegesítő és folyton egymás egymás ellen kijátszó nő, a személytelen pszichológus droid, a különleges állomásirányító (többet nem árulok el), a léhűtő nőcsábász, a tönkremenő család, a gyermek, aki a súlytalanságba menekül, megannyi remek karakter, amely azt a nyomasztó és szkizofrén légkört alkotja. Remek szereposztás, remek körítés, kicsit fura történetvezetés, összességében egy elfogadható film brilliáns alapokra helyezve. Sokat várok majd ettől a rendezőtől.

Folytatódik a náci zombik bosszúálló hadjárata az álmos norvég vidéki tájon, az egyetlen túlélőnk hirtelen egy egész hadsereggel találja magát szembe, amellyel egyedül már nem bírkózhat. Ekkor siet segítségére a zombiölő különítmény, amelynek lelkes tagjairól hamar kiderül, hogy mennyire is bírják a vért. Természetesen Herzog tábornok szájszéle tovább rothad, látása azonban a régi, rögtön kiszúrja, hogy a norvég vidéki háborús múzeum Tigris tankja kiváló állapotban van egy kis házzúzásra, be is indul a parti, szakadnak a tagok, repülnek a gyomordarabok, mindenki kedvére válogathat az ütősebb és kellemesebb részek között. Csípős paprikát is vegyetek magatokhoz, ha a humort meg akarjátok emészteni. Hajrá!

Véleményem szerint egy kissé alulértékelt filmecske, persze nyilván a Brave New World, 1984 és hasonló klasszikusok árnyékában nehéz újat alkotni, de szerencsére a Givernek sikerült egy parányi fénynyalábot csempészni a scifik világába. Itt most inkább tini-scifiről van szó, mert főszerepben ismét fiatal hősök állnak, egy mesterségesen elzárt és működtetett világban, ahol az emberek öt kasztra vannak osztva, és amely mentes mindenféle érzelemtől és szélsőségtől. A cél persze a tökéletes társadalom fenntartása, az emberi gyarlóság és nagyravágyás kizárása és egy olyan rendszer, amelyben nincsenek egyéni megnyilvánulások, extremitások. Persze minden rendszernek van egy gyengepontja, ennek épp az emlékezet, amely összeköti a múltat a jelennel. A receiver feladata, hogy ezeket az emlékeket telepátia útján átemelje az emlékadótól. Csakhogy vannak, akik nem bírják elviselni az emlékek súlyát, amelyek felébresztenek valamit az emberekben, valami ősi szenvedélyt az érzékek iránt. Amikor egy ilyen emlékkapó felébred, akkor lépni kell. Furcsa és kalandos utazás, ha nem akarunk rettentő filozofáláson részt venni, akkor kellemes és megkapó családi film. Ajánlom.

Egy kis norvég csemege került terítékre nemrég nálam, meg is kóstoltam, és kifejezetten ízlett, kicsit vasas volt a bukéja, kicsit sok volt a gyomor benne, és kifejezetten büdös szagot árasztott egy idő után - de összességében egyértelműen meghatározó zombifilm. Pár fiatal kiszabadul a város zsongásából (már amennyire a norvég városokra ez jellemző), és felmegy a hegyekbe kicsit szórakozni. Egy este beállít a házikóba egy fura alak, aki rögtön előrevetíti a sorsukat. Nem sokan fognak hazatérni. Elő a kapát, fejszét, fűrészt és lopott MG42-t, hadd tanuljon a náci zombi egy újabb leckét az északi ellenállásból. És végezetül: mind arany, ami fénylik.

Közel sem volt olyan meggyőző a film a végére, mint amilyen zseniális a kezdés. De ez senkit ne rettentsen el attól, hogy nézzen egy kis szépészeti beavatkozást örökzöld Tom Cruise-unkkal illetve újrazöldülő Emily Blunttal, aki kifejezetten szívettépő exoszkeletonjában. A történet teljesen érthetetlen elsőre, de nem szabad feladni, hamar megmagyaráznak mindent (nagy sajnálatomra, mert én szeretek magamtól rájönni dolgokra), nem bízták a véletlenre, hogy esetleg valaki többet lát bele, mint ami. Egy kis időugrálgatás, egy kis alien invázió, egy kis hightech fegyverfitogtatás, talán több volt benne, mint amit végül kihoztak, én mindenesetre élveztem, de hosszú távon a Csillagközi invázió azért enyhén szólva meghatározóbb.

Egyértelműen korszakalkotó, vagy inkább korszak-karikaturizáló film. Szeretem George Lucast látni, honna jött, mik azok a motívumok, amik újra és újra megjelennek rejtve filmjeiben, és nem utolsó sorban szeretem látni, hogy mennyire más perspektívából tud filmet készíteni, mint a legtöbb mai rendező. A graffiti nem más, mint egy színes vászon, amelyre szépen felpingáltak mindent, ami a háború utáni amerika unatkozó tinédzsereinek életéről szól. Már iszonyatos a fellendülés a második világháború után Amerikában, de még nem bonyolódott bele az ország a vietnámi konfliktusba. A gazdag családok jól tartott gyermekei suli után nem tudnak mit kezdeni magukkal, csajoznak, kocsikáznak drága verdáikban, este drive-inekben kajálnak, ahol görkoris lányok szolgálnak ki ablakra akasztható tálcákat a kocsik oldalára, a hátsó ülésen szeretkeznek tökéletesen ellentétes sorsok és szerelmek, és persze gyorsulási versenyeken mérik össze a legtökösebbek, kinek jobb a négykerekűje. Igazi uborkashow ez az elkényeztetett nemzedékről, amely aztán majd fejvesztve menekül az újabb háborúba, hogy ott egy egészen új, egészen ismeretlen célért küzdjön, éppen saját hazája ellen. Zseniális film, amely már előrevetíti a Hair nagyszerűségét. Kötelező darab.

Egy 2011-es filmről van itt szó, egy low-budget, azaz alacsony költségvetésű alkotás, ami nem kis port kavart scifi és filmes berkekben. Nem véletlenül, mert bár ötleteit ismét a nagyokból meríti, nem csak sima koppintásról szól a dolog, hanem nagyon is mély és meghatározó feldolgozásról. William Eubank neve még nem volt ismert számomra, de az biztos, hogy ezután nem fogom figyelmen kívül hagyni. A rendező szüleinek háza mögött összeszerelt ISS modell a filmben egyátalán nem az amatőrizmusról árulkodik, a szett szemet gyönyörködtető, a jövőben játszódó film esetén pedig egy percig sem vonjuk kérdőre, hogy miért nem pont olyan, mint a valóságban. De ezt amúgy se sokan tudnánk kérdőre vonni. Tehát adott az ISS, amit 20 évig nem használtak, majd adott Cpt. Lee, akit egyedül föllőnek az állomásra, hogy nézze már meg, működik-e még. Közben fura dolgok történnek a Földön, és hát egyedül marad Lee kapitány, a hidegben, sötétben és magányban. Itt kezdődik a film erőssége, a magány és annak különböző szimptómái. Gunner Wright nagyot alakít, ahogyan küzd az életfenntartó rendszerekkel, a magánnyal, a kommunikáció hiányával, képzelt útitársait megszólítva és történeteket felelevenítve, vagy éppen újakat alkotva. Zseniális a küzdelem minden apró eleme, azonban ez még nem a teljes történet, hiszen valami olyasmire lelnek a Földön, ami alapjában változtatja meg az emberiség történetét. Vajon a technológia vagy valami más kell ahhoz, hogy fennmaradjunk? A tudomány elég-e az embernek, hogy túlélje a magány óráját? A kérdésre csak ti tudjátok a választ. A film pedig bőszen kérdez.

Na kérem, ez itt az utóbbi idők számomra legérdekesebb filmje, bár ugye azért sajátos ízlésem van. The Signal, azaz a jel, bár magyar címe még nincs hivatalosan. Egy csapat fiatalról szól, hisz nincs más kor, amely jobban szolgálhatna a filozofálás és életretalálás eszközéül, mint a bátor, kíváncsi és akadályokat nem ismerő ifjú szív. Hackerek kontaktolnak egy über-hackerrel, aki addig idegesíti őket, míg felkerekednek, hogy megkeressék és móresre tanítsák. A semmi közepén azonban elszabadul a pokol, és bizony csúnyán nem úgy ér véget a dolog, amint ők ezt elképzelték. De nem is árulok el többet, mert nagyon jó suspense thriller, minden pillanata tartogat valami újdonságot. Már rengeteg hasonló filmet láttam, és mégis tud rám hatni ez a kicsit sejtető stílus, nem horror, hanem inkább pszichológiai hadviselés a néző ellen, hogy most akkor hol vagyunk, amit látok, az tényleg történik, vagy csak a szereplő álmodja/gondolja/hallucinálja, tehát azt hiszem, a néző folyamatos kétségek között tartása mindig jó módszer arra, hogy a figyelem ne lankadjon, és közben folyamatosan a kiutat keressük, a megoldáson törjük a fejünket. Szóval én nem szeretem, ha ezt már csípőből leszólja valaki, szerintem ez egy hatásos módszer, és véleményem szerint jó játék is párosul hozzá. Pedig nem túl ismert színészek játsszák. Végül persze olyan maflást kapunk a történettől, hogy csak na, de ezt mindenki tapasztalja meg saját maga. Iszonyatos hangulat, hátborzongató jelenetek, persze semmi sírás meg horror, csak amolyan kellemes borzongás. Igazi scifi, ami nem hagy álmatlan éjszakák nélkül.

Három scifi következik, nálam mondjuk ez nem meglepő. Az első egy ausztrál film Guy Pearce főszereplésével. Röviden egy világösszeomlás után vagyunk, a globális katasztrófa poszt-apokaliptikus sivárságában egy családját elvesztett, kiégett loner rója az országutat, mikor beleakad egy sebesült srácba. A kettejük története lassan összefonódik, miközben apró utalásokat kapunk a katasztrófa eredetére, azonban a lényeg nem a háttér, amley egyébként zseniálisan áthatja a filmet, hanem maga a két karakter összefonódása, kiegészülése. A srác, akit magára hagyott testvére, magára talál a semmitől sem visszarettenő magányos alak mellett, míg Pearce karaktere meghasonulva tekint végig saját életén, és hogy hogyan vált normális, szerető emberből szívtelen gyilkossá. A pörgő akciókat összekötő lassú és hangulati jelenetek folyamatos válatkozása a vihar és szélcsend őrjítő hullámzását jelképezi, s akárcsak az élet minden területén, az önmegismerésben is ez a hullámzás az, amitől sokan félünk, de végül elkerülhetetlen. Remek alkotás, felejthetetlen hangulat, csak ajánlani tudom.

Lassan utolérem megint magam, tény hogy mostanában nem néztem annyi filmet, csak lusta voltam írni. A következő áldozat egy Disney film, Maleficent, avagy Demóna, Angelina Jolie főszereplésével. Szerény véleményem szerint ez az egyik legrosszabb Disney film, persze azok közül, amiket eddig láttam. Nagyon lassú, unalmas, nincs benne semmilyen zenei betét, a történet langyos, a CGI túlteng benne és mégsem éri el a kívánt hatást, sőt néhol egyértelműen zavaró és rossz minőségű. A szereposztás is nagyon langyos, sokan írták Jolieról, hogy bár az életben egy nagyon tiszteletreméltó ember, aki iszonyatos szociális munkát és jótékonysági tevékenységet végez, sajnos a filmbéli sikerei elmaradtak karrierje során. Sajnos ezzel egyet kell értenem, ez a film is inkább szégyenfolt a pallettáján, mert bár nem rossz, de egyértelműen nem is jó. Szeretem Joliet, de ezt a szerepet egy fiatalabb és szárnyait próbálgató lánykának adtam volna, hátha kicsit több energiát tudott volna beleadni. Ettől eltekintve egyszer meg lehet nézni, de nem éppen családi mozi.

A szokásos, hős, ultra erő és akarat, egy pár poén, némi szerelmi szál, mindenki jóképű, a háttérben amcsi zászló, a jó győz, a rossz elbukik, stb. Semmi extra.

Bibliai témát nem éppen játszi könnyedséggel és legkevésbbé sem könnyed tartalommal előadni mindigis nagy kihívás volt filmvásznon, hacsak nem a pitonokra gondolunk, de az egy egészen más műfaj. A Noah kicsit kapcsolatot kíván teremteni a teremtés és az evolúció között, bevonva a misztikus, scifi, dráma és fantasy sava-borsát, míg nem szűkölködik akcióban és nem kíméli a nézőt a nyers erőszaktól. Noé kíméletlen leckében tanulta meg az ember kegyetlenségét, s életét is ennek a kíméletlen eszmének szenteli, csak az állatok maradhatnak életben az özönvíz után. Azonban ehhez a családnak is lesz egy-két szava, s nem feltétlen kedves szava. A parázs hangulatot még csak tetézi, hogy a földön élő emberek szövetkeznek a bárkaépítő ellen. Hogy ki győz, mennyi lesz az áldozatok száma és végül hány faj élhet majd köztünk, ezt a film kicsit sajátosan értelmezi, az angyali segítség pedig egyenesen megosztja az embereket, én mégis azt gondolom, hogy az eredeti történet már önmagában hihetetlen és gondolatébresztő, ne menjünk el emellett a film mellett se szó nélkül, legfőképp ne előítéletekkel, ugyanis ahány történet, annyi féle lehetőség a vásznon. És ez szertintem nem egy teljesen veszett csapás.

nem aktuális - Figyelem! Elkezdtem hashtagelni a filmes posztokat, mostmár visszamenőleg remélhetőleg mind elérhető. Lényeg, a hashtagre kattintva az összes tagelt posztot, vagyis az összes régi filmes szösszenetet vissza lehet olvasni egymás alatt.

AMWTDITW, nem hosszú cím, sőt rövidítve sem hosszú. Na de milyen aranyos, én olyan jót szórakoztam rajta. Tele van ügyetlen és nyilvánvalóan erőltetett poénnal, de én mégis jó horkantam rajta, ha mást nem, hát csak legyintettem mosolyogva. De tényleg, egy baromi jó ötletet belehelyez a vadnyugati környezetbe, ami megintcsak tele van klisékkel, ezeket rendre ki is játssza, mint az adut, és nem marad más, mint a Lego filmben tapasztalt egyszerű emberből hirtelen hőssé cseperedő cowboy. Na de a kérdés az, hogy milyen erő az, amely őt a kis egyszerű életéből kiemeli és egy füstölgő revolver elé veti. Ezt megtudhatjátok a filmből, de ne lepődjetek meg, ha a szálak ismerősen fonódnak. Lopni tudni kell, és itt szerintem ügyesen és kellemesen van megoldva. Családi muri.

Háromnál tartunk ugye, és anno még a nagy ígéret az volt, hogy na most utoljára még egyszer összejön a csapat. Persze azóta már megért egy trilógiát a Feláldozhatóak széria, és ki tudja lesz-e folytatás. Remélem, hogy mostmár valami igényesebb módon lép vászonra ez a pár amúgy remek színész, mert azt kell mondanom, hogy az Exp3 nagyon nem jött össze nekik. A történet lapos, a poénok a régiek, a párbeszédek pedig olyan moziból felállítós-hazamenős kategóriába sorolhatóak. Természetesen aranyos öreg bácsik lőnek halomra fürge ügybuzgalommal egy fél országot kitevő hadsereget, túlélnek mindent, már aki, és Mel Gibson pedig árulót játszik, holott neki jobban áll a szomorkás felnégyelős szerep. Aki megnézte az előzőeket, és nem bírja ki a teljes trilógia tudathasadása nélkül, tegye meg, de nem feltétlen létszükséglet.