Kicsit féltem ettől a filmtől, hogy lassú lesz, hogy majd csak három etapban fogom lenyomni, de végül odaragadtam a képernyő elé, mert szerintem ez az, amit az előző posztban hiányoltam, az eredeti ötlet. Panaszkodtak egyesek, hogy nem valószínű, hogy ennyire függetleníteni tudják magukat emberek az őket körülvevő politikai és társadalmi hatásoktól, hogy egy olyan korban lévő fiatal is mutat érdeklődést a háború vagy politikai élet iránt, amit a film prezentál, ezzel persze lehet vitatkozni, hisz ki-ki az iránt érdeklődik egy adott korban, ami valamilyen szinten megfogja, vagy amilyen családba felnő és példát lát, itt egy angol vidéki család életét látjuk, amibe belepottyan egy kicsit problémás amcsi lány (Saoirse Ronan, akinek édesapja egyébként ír, és a nevét valahogy így kell ejteni: "síörszö rounön", imádtam a Host szerepében), megküzd a nem túl steril környezettel, a közvetlen és boldog családtagokkal, uncsitesókkal, majd megismeri a nagynénit, aki mélyen benne van a politikában. Aztán hirtelen bomba, háború, káosz, és nekik meg kell találni a közös pontot, hogy átvészeljék mindazt, ami vár rájuk. A gyors és lassú jelenetek összhangja kicsit emlékeztetett a Roverre, a hullámzás és egyensúlyhiány tökéletesen összhangban van a lány belső énjének vívódásával, a hangok, amelyek aztán gátlás helyett majd segítői lesznek, jól mutatják, hogy a moder társadalom mennyi energiát és kreativitást, szociális kompetenciát gátol meg, mennyi emberi tényezőt tompít el azzal, hogy szabályokat és gátakat szab az emberi önmegvalósításnak. Remek kis film, nekem tetszett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.