Elfmanre Francot, nem stílusos. Csakúgy, mint a Jolie-kezelés, az Óz-csoda sem pattint szikrát a Disney kultúra tábortüzére. A Demóna után most az Óz nagymester került terítékre, meglehetősen más szemszögből vetítve mozgóképet elénk, mint azt a nagynevű előd alapján gondolnánk. Ami persze nem baj, hiszen egy-egy történet dimenzióit csak az alapos szemléletváltás tudja igazán megvilágítani. Óz nagymestere volt a szemfényvesztésnek, de ezzel is képes volt szembeszállni az igazi gonosznak, az álom összetörőjének. Most egy pillanatra mi lépünk színre, a szürke hétköznapok varázslatmentes síkját lecseréljük a színek és szagok birodalmára, csakhogy hamar kiderül, hogy a mesevilág még nem jelenti azt, hogy egyből varázslókká avanzsálódunk. De persze ha a szív, szeretet és a lelemény kellő mértékben vannak jelen, mindenre képesek vagyunk. A tanító célzatú történet kétes létjogosultságú és mennyiségű CGI mellett csak bizonyos százalékban teljesít a Dinsey-tőzsdén, a zene persze wonkás, James Franco is próbálkozik deppesíteni, de sajnos hiába minden igyekezete, ő marad hű nőcsábász és szemfényvesztő. De abból a legjobb. Nézzétek meg, mire jut egy vándormágus angyalföldön, de azért mesétől én többet várnék.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.