Egy 2011-es filmről van itt szó, egy low-budget, azaz alacsony költségvetésű alkotás, ami nem kis port kavart scifi és filmes berkekben. Nem véletlenül, mert bár ötleteit ismét a nagyokból meríti, nem csak sima koppintásról szól a dolog, hanem nagyon is mély és meghatározó feldolgozásról. William Eubank neve még nem volt ismert számomra, de az biztos, hogy ezután nem fogom figyelmen kívül hagyni. A rendező szüleinek háza mögött összeszerelt ISS modell a filmben egyátalán nem az amatőrizmusról árulkodik, a szett szemet gyönyörködtető, a jövőben játszódó film esetén pedig egy percig sem vonjuk kérdőre, hogy miért nem pont olyan, mint a valóságban. De ezt amúgy se sokan tudnánk kérdőre vonni. Tehát adott az ISS, amit 20 évig nem használtak, majd adott Cpt. Lee, akit egyedül föllőnek az állomásra, hogy nézze már meg, működik-e még. Közben fura dolgok történnek a Földön, és hát egyedül marad Lee kapitány, a hidegben, sötétben és magányban. Itt kezdődik a film erőssége, a magány és annak különböző szimptómái. Gunner Wright nagyot alakít, ahogyan küzd az életfenntartó rendszerekkel, a magánnyal, a kommunikáció hiányával, képzelt útitársait megszólítva és történeteket felelevenítve, vagy éppen újakat alkotva. Zseniális a küzdelem minden apró eleme, azonban ez még nem a teljes történet, hiszen valami olyasmire lelnek a Földön, ami alapjában változtatja meg az emberiség történetét. Vajon a technológia vagy valami más kell ahhoz, hogy fennmaradjunk? A tudomány elég-e az embernek, hogy túlélje a magány óráját? A kérdésre csak ti tudjátok a választ. A film pedig bőszen kérdez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.