Kicsit lazább műfajba is belenyúlok néha, mert még a végén anyacsavarokat fogok kiköhögni. A robotok, zombik és vámpírok után jöjjön egy vígjáték, két tökös idiótával. Seann William Scottot senkinek nem kell bemutatni (bár fejből nem vágtam a nevét, csak az arcát ismerem), igazi arcátlan bunkó szoknyapecér, ha lehet ilyen eklektikusan fogalmazni. Szóval Danny és Wheeler energiaitalokat reklámoznak, de kicsit félremegy az egyik ilyen állomás a nagy kampányolás során, az egyik srác kiégett a másik meg csak a farkára hallgat, meglovagolnak egy szobrot a kocsival, kisebb kár, így aztán börtön vár rájuk, hacsak el nem fogadják egy jóléti intézet kezdeményezését, amelynek során haver-haver alapon antiszociális gyerekeket kell reintegrálni a gyermektársadalomba. Száz szónak is egy a vége, a dolog beindul, de kicsit ez is félremegy, a gyerekek pedig átveszik nem éppen polgármosolyogtató tartóik magatartását. Nem lövök le semmi poént, természetesen a vége azért mindig jó egy ilyennek, úgyhogy érdemes végignézni, már csak azért is, mert van benne egy remek szerepjáték szál, ami igazából önmagában megállja a helyét egy röpke gyermekpszichológiai elemzés erejéig. A film egyszerű a maga nemében, mégis hatalmas kérdésekkel párbajozik, és oly könnyedén veszi az akadályokat, hogy még a végén el is hisszük, hogy ilyen könnyű a gyermeknevelés. Nos, erről számos ismerősöm többet tudna mondani, de azt az egyet biztos nem, hogy könnyű. De hogy öröm, az tuti. Mint ez a kis film is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.