Cordoba
szenvedés éjszaka, meleg, fülledt
reggel 7kor kelés, zuhi, mentünk is
óváros
Mezquita, 830, nem ingyenes
narancskert, Mezquita, harangtorony
Alcazar de los Reyes Cristianos, torony, kert, szökökutak, virágok, arab fürdő
Puente Romano
Torre de la Calahorra, audio, mindeféle zenés makett, szép
belváros
Bikamúzeum
Sínagoge
Casa Andalucí
szép belső kert, pince, szobák, és egy teki
Porta del almodóvar
mellette bazárnál ebéd, jó
Calleja de Flores
Plaza de flores, kút, sok turista, szép fotó
flamenkós udvar spanyol színekben
óváros középkori kapu, romos
nemesi házak, templomk, jégkása, unesco örökség belvárosi tér, vizezés
rétre kicsit pihi
fal mentén naracsligetbe vissza, ahol készülődés már a Corpus Crisitre,
juni 18 CC utolsó nap, felvonulás, sok zenész, katonák, népek, közéleti szmeélyek és a végén egyházi és mozgó oltár, püspökkel
harangok ngyon hangosan szóltak
naracs udvar, pihi, haza, fürdés, sok naplóírás elmaradás jaj

 a jegyzetek nemsokára szveggé válnak.

Arjona reggel, kis konyhába reggeli, helyi néni approveche
indulás Andujar felé 15 perc az t
Plaza de toros előtt parking,
utána be séta,
Boltív Carlos 3, esküvő
városba be, főtér, önkorm, katedráis
bácsi turinform,
felengedett óratorony
mellette Iglesia Sta Maria Mayor, esküvő miatt nyitva volt pont
kis utcák, középkori elrendezés,
templomok, zárdák és nemesi házak
szép utcatáblák
piac gyümölcs
aztán tapas torreadoros bárban
séta auto felé, szép utcák
kocsi, indulás

Montoro
Guadalquivir partján, parkolás, fent kis utcák, meredek,
Parquia Nsrta Snra del Carmen templom, esküvő szép nyitva, sok szines cucc
főtér
lesétáltunk a Casa de Conchas házhoz,
iszonyat meelg és zárva
vissza főtérre Plaza Espana
kérdezősködtünk fagyi, foto
le séta, calle Agua meredek, hídhoz
pici a folyo, fecskék, öszvér, rozsdás szobrok
kocsi, indulás

Bujalance
hátha Alcazar, de zárva, templom ferde tornyu és zárva
főtéren kilőttük a csapvizet
és indulás

útközben tankolás
Cordoba, narancsokon parkolás, pizzánál várás, nagy nehezen tali, szállás

Granada reggel
Katedrális mert előző nap nem volt yitva
KV a sarkon
szuvenir
cucc – C5 busz autó
bolt
kis kaja
útra jkeltünk

Alcala la real
Castillo de la Mota

Rebeka vezet Jaén felé
bent parkoló keresés, garázs

Katedrális, audioguide, no photo
40 fok
kocsi, útszélén maradékot megettük

Arjona felé
város szélén szállás, Ben Nassar
szép, csak spanyolul beszél
este be városba séta,
templom, óváros középkori romok zárva
bácsikhoz séta
vihar jön
tapas sör
eső
csokis süti
zongora

 Írom a teljeset is hamarosan

Granada – Alhambra

Granadában két éjszakát terveztünk eltölteni, éppen azért, hogy a második, teljes napon az előre lefoglalt jeggyel alhambrára legyen egy teljes fél napunk. A guided tour délután három órára sikerült foglalni, ezért a délelőttöt mindeféle városi nevezetesség megnézésére tartogattuk.

Reggel nehezen ment az ébredés a kellemes klima után a reggeli hűvös szellő elnyújtotta a felkelést, majd a balkonon elfogyasztottuk a reggelit, és belevetettük magunkat a város utcáinak felfedezésébe. Mint korábban írtam, Granada tele van kis sikátorokkal, és ezek sarkán megannyi csodás katedrális, bazilika és templom található. Fő célunk a Granada Katedrálisa volt, de persze nem mehet minden simán. A helyzet az, hogy május közepétől június 18-.ig Corpus Cristi katolikus ünnepség sorozat van szinte minden héten, amelyből a mai napon szerintönk ünnepnap volt, ezzel együtt hatalmas menet a város központi utcáin keresztül egészen a katedrálisig, ahol az ünnepség fő pontjaként szertartások sorozata vette kezdetét. Ennél fogva ma zárva volt a publikum előtt. De nem baj, kárpótlásképp a katedrális mellett található Capilla Realba mentünk be, amelyet Ferdinánd király és Izabella királyné utolsó nyughelyéül építettek, itt rengeteg sekrestye és szentkép illetve oltár mellett megtekinthető a királyi házaspár sírja, márványszobruk és emlékükre szmtalan szobor és szent festmény. Az itt átvonuló diszbe öltözött katonák és az egyházmegye képviselői mind a katedrálisba tartottak, igy igen zsufolt volt a kápolna rész.

Kiérve csatlakoztunk egy rövid darabon a menethez, dobosok és rézfvósok játszottak reneszánsz egyházi dallaomkhoz hasonló ütemes nótákat, amelyre többszáz méteren keresztük mindenféle nemes ruhába öltözött férfi és nő, apáca és családtag lépdelt.

Utána ellátogattunk a Santuario de Nuestra Senora del Perpetuo Socorro templomba, amely egy kisebb szerényen díszített templom volt, de a csend és kellemes klíma hívogatta befelé az embereket. A délelőtt fénypontja mégis a Bazilika San Juan de Dios volt, amely egy egészségügyi intézmény mellett helyezkedik el, kívülről csak a hatalmas díszes torony és a harangok árulják el, hogy a belső értékei még ennél is magasztosabbak. Belépve audioguide kezdte mesélni, hogy mi mindent látunk, és az információ tömkelege mellett talán amit érdemes kiemelni, hogy a templom egyetlen négyzetcentimétere sem maradt üresen, olyan gazdagon díszített, aranyozott volt minden fala, hogy látni alig lehetett fehér vakolatot. angyalok tartották a csillárokat, aranyozott képek, festmények, szobrok, hatalams oltárok, és a gyertya alakúra alkaotott főoltár fölött egy lámpásokkal megvilágított ereklyés helyiségben ezüst tartón tizenkét apostol által körbevéve hatalams díszes ereklyetartó helyezkedett el, körülötte rengeteg további szent maradványok és azok történetei, amelyeket további gazdagon díszített termek vettek körbe. Elmondani is fárasztó lenne, de ugysem emlékszem már rá. A gazudagság és fényűzés szemlátomást elsőrendű szepont volt a templom kialakításában.

Miután kiámulkodtuk magunkat, gyors ebéd, majd egy rövid séta után megkerestük a C3 buszt, ami felvitt bennünket a P1 parkolóba, ahonnan a tura indulni kellett volna kezdődnie (valami feltételes modu jövőbeni igeidőt kerestem). Mert ez sem volt olyan egyszerű.

A helyszínre érve kicsit vártunk mert előbb érkeztünk, a t

ra 1530-ra volt kiírva, mi pedig a találkoz idopontjához kozeledve kezddtunk idegessé válni. Kérdezgettünk több guideot hogy mi van és végül megprobáltuk az utazási irodát is elérni, de semmi. Ezért mármár kezdtük teljesen feladni, hogy bejutunk a nyaralás fő céljába, Alhambrába, hogy becsaptak, rászedtek és kiloptak minket, amikor whatsappon választolaz iroda hogy már tájékoztattak mindenkit hogy 5kor kezdődik a tura. Ugyan mérges voltam mert nekünk senki nem szolt és ezért elment két és fél ora az életünkből és végig idegeskedtuk, de végül leesett akő a szivünkről, mert ez nagyon fontos volt számunkra. Szoval bejutottunk, de hát ezt az izgalmat éppenséggel meg lehetett volna sporolni.

Alhambra több részből áll, az előkertben indultunk, a Generalife, azaz Mennyirszág kapujában, amely egy aprolékosan kialakított kertrendszer, az arab és keresztény kultura ötvözödésének első állomása. valoban sokat mondott a turavezető, és a tudás az övé, én csak pár dolgot emelek ki belőle, ezért azt is érdemes kiemelni, hogy a kert tele van szököóutakkal amelyeket az arabok építettek ki, a hegyről lefolyo viz gravitácios hatását megzabolázva, csogobo kutak, halk és nyugodt hangulatot teremtve, szemben a keresztény nyomásos kuttal ami zajos és némmileg eluzi a keleties misztikum vonzását.

Továbbmenve lovas bejárat, amely felett a kulcs szimboluma, amely egész Alhambra szombouma is, a kulcs a menyország kapujához. A szultán egészen belső udvaráig többször is láttuk ezt a szimbolumot. A belső kertek csodás virágözönben usztak, tavacskák és fácskák, mindenhol zöld és virrágok minden szinben.

Kiértünk egy térre, ahonnan megtekinthettük V. Károly soha el nem készült reneszánsz palotáját, a kivülről sz9gletes, belülről kr alaku udvarral, mesés amfiteátrumot utánozva.

Tovább Alcazaba felé, amely a legrégebbi része Alhambrának, egy földrengés miatt teljesen elpusztult minden, ezért vsak a házak alaprajzát állitották helyre. Innen tudtuk meg, hogy a WC a beárat mellett helyezkedett el, de csak nagyon pici volt és a bűz miatt sajnos nem tul higiénuikus.

A falak mentén gyönyörű kilátás tárult Granada városára, megtudtuk, hogy Santa Fe felé eteljesen sik a terület, igy az érkező ellenésget már 1000 mérföldről látni lehetett, hisz a lovak port vertek fel a sivatagos területen.

tovább a Palacios Nazaríes felé, a szultán legbelső termei felé, ahol gazdagon faragott oszlopok, márvány kutak, iszlám mintázatu boltivek és égetett színes csempék kápráztatták szemünket. A belső tárgyalóudvar mellett elénk tárult a szultán háloja, valamint az Oroszlános udvar amelyet csak legbelsőbb körével osztott meg, 124 oszlopkeriti és 12 teljesn más oroszlán tartja a fehérmárvány kutat, a mennyei csoda maga.

Az utolsó állomás a Jardines de Partal kert, amely szintén mennyei csodás volt. Kiérve már zárt a palota komplexum, ezért fáradtan lesétáltunk a buszig, be a városba és egy tapasz, bor, sangria, haza és alvás, mert lejártuka lábunk.

A végét kicsit összekaptam, mert megint sok lett.

Málaga – Granada

A repülőgép egész tisztességtudóan elreptett minket Málaga városába, ahol 26 fok volt. A pilóta készségesen bemondta, hogy mennyi az idő és hogy hány fok van, ezért senkit nem ért felkészületlenül a helyi klíma. De tudtuk, hogy ez még csak a kezdet.

Az első este a reptéren kezdődött, ahol az eőlre lefoglalt kocsit átvettük a terminálból kiérve. Rendkívül sok bérkocsi stand volt, a mienk az Interrent. A hölgy kedvesen és egész jó ngolsággal tájékoztatott a feltételekről, majd a biztosítás kiegészítése után átadta a kulcsot, mi lesétálunk a parkolüba, ahol várt minket a kis drága gyöngyházfényű kékes Fiat 500. A kocsi nagypn jó állapotban, tisztéán és illatosan került a kezünkbe, nem volt senki a parkolóban, gyhogy el is kötöttük. A parkolóházból kiérve a cél már a Wazéban volt, irány a szállás. Felhívtuk a szállást is hogy érkezünk, így már készült a fószer a kulccsal. Az első emeleten kaptunk rezidenciát, ami egy szobábóül állt, úgyhogy nem voltunk éppen elkényeztetve, de egy éjszakára ez megfelelt. Ezután este bár a tulaj elmondása szerint ment be 2-es busz, mi végül kocsival vágtunk neki az áéjszakának, hogy a kontinens meghódítása előtt kicsit szívjunk egy kis tengerparti levegpőt.

A partra érve találtunk prakolót, amit egy lelkes csővi őrzött, adtunk neki egy ojrót, nehogy riassza az alvilágot. Egy séta az esti parton, két dömper társaságában röpizett két csaj, bár látni em sokat lehetett, azért tettünk egy sétát. a kikötő túlsó oldalára autózva ott is megnéztük, mi van, közben találkoztunk egy cicával, aki gy ült a síneken, mint valami szobor, és cak a fejévelkövetett. Biztos a helyi biztonsági sozlgálat kamerás álcázott megifgyelő sozlgálata.

Egy kis sikátoron visszasétálva hazaindultunk, a páláyn szinte nem volt senki. Épségben hazaértünk, az esti közlekedés tanulsága, hogy nem érdemes szűken fordulni, mert könnyen szembeforgalommal találja szembe magát az ember, a táblák, lámpák és egyéb tájékoztatások szabadon értlemezhetőek. a másik körforgalmat is kicsit levágtuk, mert nekünk a szerviz utra solzt a jegyünk, és hát nem oda sikerüölt besorolni.

Este, meleg, de a kaja gy is jüól esik. Zuhanyzás, alvás., már nincs idő és energia rni, ezért a két nap összefonva jön.

Reggel rövid tervezés, a szemközti kereszteződés mellől in dul a 2es busz, és Málaga belvárosában nehéz parkolni, busszal be, bent vár, katedrális, séta, aztán haza busszal, szupermarket, és irány Granada.

A busz 1.3 euró volt és hamar is jött, imádom mindig a helyi közlekedést, a nénik csacsognak, a bácsik fociról beszélnek, kint pálmafákkal szegélyezett ut, buguenvillák és gerániumok mindenhol, kaktuszok, virágok az út szélén. Leszállás a főtéren majd belevetettük magunkat a historic old townba, vagys Malaga történelmi belvárosába.

Már római idők óta lakott település, vaqlósznleg előtte is, hiszen fontos kikötőváros volt és a város mellett találhatü hegygerinc miatt jól védhető. A belváros tele boltokkal és lófráló emberekkel, még nem indult el a löktetés, hiswzen alig 9 volt mire beértünk, legkorábban 930 körül nyit a vár, a boltok 10 körül. Ezért az Alcazaba felé vettük az irányt, a szűk és hngulatos utvcákon fel a portáig, ahol egybejegy Alcazaba és Gibralfaro. Az előbbi egy csodás palotakomplexum, csendes kis belső parkokkal, csobogókkal, víz káddal és szükőkúttal, a belső tere pedig arab dsztésű udvarokkal, kapualjakkal, mudejar stílusú fafaragott mennyezetekkel.

A két komplexum nincs összekötve, eredetileg egy fal ment végig a kettő között, de a felújtási munkák még nem tartanak ott. Ezért kivltől kell megközelítenia felsó citadellát, amely egy hegycsucson van Malaga felett. A hőmérő kuszott felfelé, árnyékban 28. Mi pedig kaptattunk fel, hogy hát milyen szép kilátás lesz majd.

Az is volt, csak már patakokban folyt rolunk a viz. Szegény nyugdijasok minden fa alatt megáltak meg is értem, hát ezt nehéz birni, és nekünk csak az első nap, ezt a klimát meg kell szokni, másképp aqz ember csak fekszik haldoklik.

Fent viszont csodés kilátás tárult elénk, jobbra a Málága kikötő, a katedrális, Picasso szülőháza, óriáskerék, strand, balra a híres Plaza de toros, további strandok és hegyi villanegyedek. Itt egészmás a kilátás, mint a Gellért-hegyről, hiszen nem Budát és Pestet látsz, hanem sok házat,aután zzal szemben sok vizet. Kék tengervizet.

Tettünk egy tiszteletkört a várfalon, majd leereszkedtünk, hogy meglessük a katedrálist is, a La Manquitat,azaz a félkarút, mert csak egy tprnya van, holortt két hajója. A belső tér hatalmas, a festett ólomablakok sárgás fényben és homályos hangulatba öntik a teret, a belső ikonográfia két oldalán pedig két akkora orgona őrzi a szent helyet, mint a jáki templom főhajója.

Ekkor már dél körül járt az idő, ezért pár szuvenír után megkerestük a buszmegállót, majd haza s bolt. Pár gyümölcs és csoki, frissen facsart narancslé talált gazdára kosarunkban, majd egy olajfa tövében megterveztük az utat Granadába.

Az igazi első nap második fele – Granada

Már eddig sem hagytunk sok időt a vacakolásra, kicsit ezért volt némi csüggedés, hogs hogyn tovább, de birjuk erővel és kitartással, mert azért ez a város csodás.

De előtte autóztunk 150 km-t vagy legalábis elég sokat, másfél órát, és megkapta első teszt utját a kis Fiat. Hát nemegy erőgép, 80 és 140 között mozgott a sebesség, nagyban függött az emelkedők szintjétől. Rengeteg alagut szabdalja az utat, viaduktok tömkelege, balra olajligeteg, öntözőtavak, poros hegyi utak és fehér falvak, jobbra a kék tenger, szélmalmok és világitotornyok. Igy lehetne leirni röviden, hogy mit lát az ember. De nincs kétszáz méter egyenes ezeken az utakon. nincs. Folyton tekergetni kell a kormányt, hát hogy gyönyörködjön igy az ember a tájban. Szerencsére Rebeka fotozott párat azért.

Granada közelébe érve, de már egész végig szinte az autópálya közepén végig virágok, lila, fehér (mimás) mindenhol, megszakítás nélkül. Aztán belváros, tekergés, nagy nehezen megtaláltuk azt a helyet, ahla kulcsot átvettük, ujabb tekergés a szállásra, pontosabbaqn nem, mert az egy olyan negyedben van ahol sárga sávos minden ut vagyis sehol nem lehet parkolni.

Ezután persze akkor megkerestük a megadott szakaaszt ahol ingyenes, aztán visszaséta, fel, szoba, negedik emelet, tetőkert, csodás kilátás, végrenyugi, pihi, kaja, pia.

Granada este. Itt az élet szintén 6 után kezdődik, tettünk egy rövid sétát a belvárosban, vagyis azon a részen ahol kis sikátorok és két-háromemeletes házak tarkitják a blokkokat, mind csodásan kimeszelt, szűk utcák két szélét egymástol néha csak másfélméterre, a balkonokon virágok, kékmázas tányérok, máriaszobrok, szentképek, arab motivumokkal diszitett kapuk és csempék. Ez mintha nem is spanyolosrszg lenne.

Kinéztünk egy tapas bárt, ahol a pincér szrint már nincs tapas ideje, de azért kértünk az élapól házi specialitást, meg wokot is hátha biztos ami biztos, helyi alhambra sört és sangríát. Az utcán gitáros játszott,bent sajnos rádió szólt. kint már kezdett sötétedni, de hűlni nem. Rekkenőhőség volt és a levegő csak ameleget mozgatta, a szél is csak meleg volt. Ez ellen sokszor légkondi, hideg sör, falikut, ivokut stb szolgál, de legtöbbször az emberek napközben ki semmozdulnak.

A vacsiután kis séta vissza a sikátorokban, márindultak a fiatalok a bulikba, aházak ablakábolkiszurodott a beszélgetés, a kertekben éledni kedzdett a társasági éet. Itt este kezdődik minden, addig csak a hőség.

nekünk azonban hosszu nap volt ez, és a holnapi is az lesz, ugyhogy séta haza, közben rengeteg arab szuvenir bolt, szép papucsok, láncok, sisa bárok, utcai zenészek, és a patak tulpartján Alhambra, a holnapi nap célja, értelme, a délutáni t9rténelmi utazás.

Köszönöm, hogy végigolvastátok, kicsit teredelmes beszámolo lett, de muszáj volt, olyan szép itt minden.

2017. június 13.

Budapest – Málaga

Ha sikerül belépnem majd este a blogomba, akkor talán egy újabb bekezdéssel lesz gazdagabb a napló. Hosszú idő után ismét útra keltem, most útitársam Rebeka, aki nem csak az utazás során, de az életben is társam, és most együtt viseljök a hátizsákot. Na jó, én cipelem, de képletesen persze mindkettőnk vállán van.

Talán több, mint két év telt el az azeri út óta, és nem volt olyan nyaralás, amin írtam volna, meg nem is voltam hosszabb úton. Sok dolog történt, munkahely változás, új lakás, új kötelezettségek és új célok. De egy valami nem változott, az a cél, hogy eljussak, eljussunk új és eddig be nem járt helyekre. Persze nem sok hely van, ahol mások még nem jártak, de inkább az a fontos, hogy abból, amit látunk, új és ismeretlen élményeket szerezzünk, olyanokat, amelyet akkor is megmaradnak, amikor a nadrág elszakad, a pizza elfogy és a kocsi lerobban. A képek, a kis emlékek, valóra vált álmok elkísérnek hosszú éveken át, és ha majd nem emlékszem potnosan, mi történt, akkor legalább lehet mondani, hogy de hát ott van feketén fehéren.

Nagyjából valamivel több, mint fél éve körvonalazódott bennünk, hogy menni kéne, de pontosan még nem tudtuk, hogy merre. Több lehetőség is szóba jött, a Távol-Kelet, Izland, Írország vagy Spanyolország, végül a mesés andalúz vidék maradt a listán, amely majd persze folytatódik, bővül, remélhetőleg.

Sok tervezgetés és ismerkedés előzte meg az utat, hogy mit nézzünk meg, merre menjünk, és hát hogy mennyi időre. Nemmondom, hogy sok időnk lesz és nem mondom, hogy nem kevés dolgot terveztünk megnézni és ahová el akarunk jutni, de kihívás nélkül nincs is izgalom. Málaga az indulás, ahonnan Granadába utazunk, majd egy faluban megszállunk, utána, Córdoba, Sevilla, majd ismét kisebb települések, Ronda, Gibraltár, az út végén egy tengerparti pancsolás, majd vissza Málaga és repülés haza. Több, mint 750 km és rengeteg látnivaló, mindössze 12 nap. Ez a mi kis tervünk, idén economy nyaralás de nagy tervek.

Ha van kedvetek, és szeretnétek velünk tartani erre az útra, akkor kövessétek a blogot, igyekszem majd időről-időre írni, de nem ígérem, hogy minden nap. Én kicsit régimódi motoros vagyok, nincs instám, flickerem, csak facebookom meg blogom, és egy öreg netbook amin alig találom el a billentyűket. Úgyhogy a jól megszokott kaotikus helyesírással és kijavítatlan formában, eredeti nyelven, hamisítatlanul csak most, csak nektek, újra blog.

Jó olvasgatást!

Egy igazi horror klasszikussal állunk szemben. Don Coscarelli rendezésében egyesül a metafizika és a scifi, és beleömlik egy adag horror-áztatta átlátszatlan habuniverzumba. A képzavar után hadd emeljem ki, nincs itt másról szó, mint egy fiatal srácról, aki valami olyasmit lát, amit nem lett volna szabad. A gyermeki kíváncsiság aztán elvezeti őt a lét egy új síkjára, ahol a gravitáció, a józan ész már nem uralkodik az eseményeken. Tall Man furcsa arzenállal felfegyverkezve őrzi a holtakat, de hogy miért van szüksége újabb és újabb tetemekre – elidul hát Mike, hogy felfedezze ezt a bizarr birodalmat. A hetvenes évek végén egyszerű, de ötletes effektekkel, remek sztorival és közepes ámde meggyőző színészi játékkal a Phantasma elállította a néző lélegzetét. Ma már csak mosolygunk a jeleneteken, de ha egy pillanatra elfeledjük, amit addig láttunk, akkor egy új világ nyílik meg előttünk. A fantázia világa.

A második Sin City folytatja az elődje jó szokását, van benne vér, erőszak, szexualitás, egysoros szövegek és remek vizuális megvalósítás. Egy dolgot hiányoltam, a jó sztorit. Ez azonban valahogy nincs meg benne. Hiányérzetem volt, mert a kistrilógiára szedett képregény most valahogy nem ütött olyan nagyot, még akkor is, ha hozta a kötelező erőszak adagot. Miért van az, hogy a második részek ilyen langyosak? Vagy csak én érzem rosszul? Minden esetre azért szórakoztató, hiszen a jó és a rossz küzdelme korántsem olyan egyértelmű ebben a filmben. Rodriguez pedig már így is halhatatlant alkotott ezzel a Sin City sorozattal.

A film 1988-ból jól mutatja, hogy a kibontakozóban lévő túlélősdi műfaj még igen csak gyermek cipőben járt. Egy kis csapat vegyesfelvágott életvitelű emberke megbíz egy vezetőt, hogy mutassa meg nekik az életet a vadonban. Persze könnyű menetelésre számítanak, ami azonban rögtön az elején megváltozik. Az első feladat: leugrani háttal egy kis ház tetejéről, és megbízni a többiekben, hogy elkapnak. Na igen, itt már rögtön inába száll mindenkinek a bátorsága. Akkor azonban, amikor már tényleg a túlélésért megy a küzdelem, már nem csupán a többiekbe vetett bizalom fog nagy szerepet játszani, hanem a saját magunkba vetett hit is. A műfaj igen egyedi, még ki nem dolgozott, fel nem fedezett területre viszi a nézőket, mert bár a Rambo is egy őserdőben tekereg egy szál nyíllal a kezében és szakadt trikóban, ő ott magára van utalva, míg itt egy csapat zöldfülűből kell vérbeli veteránt faragni. Nem A-kategóriás film, de mivel a szemlélete igen érdekes és egyedi, különleges figyelmet szenteltem neki. Tetszett.

Megnéztem ezt a csodás kis filmet, és mintha megtisztultam volna. Szeretem a filmeket. Egészen más, minden olyan más. Olyan volt, mint egy vers. Gyönyörűen működött minden benne, és persze figyelmeztetett, hogy kicsit átdolgozták a történetet, hogy jobban  hasson így az érzelmekre, de ezért van a film, hogy ne nyers legyen, hanem magasztos, meghitt vagy éppen drámai. Nem láttam még Bollywood filmet, ezért nem tudtam, hogy mire számítsak, egyátalán nem ismerek indiai színészeket, és nem ismerem a stílust sem. De látszik, hogy az irány az amerikai filmek látványvilága, a zenék csodásak, a színészi játék pedig nagyon meghatározó. A Mama Jenny szál annyira meghatott, hogy tényleg kéznél volt a zsepi, és közben pedig nevettem, mert olyan édes is volt. Imádom ezt a vidáman és énekelve sírunk megoldást, hisz „we shall overcome”, és ezt csak belülről lehet megoldani, és ott a válasz, énekelni. Nem véletlen, hogy tele vannak élettel ezek az afroamerikai nők, csodás szál.

Jaj meg úgy minden olyan jól el van találva, a hangulat, a poénok, az aláfestő zenék, egyszerűen tényleg, mint egy kis mennyország, amikor együtt van a család. Aztán a focis jelenet után egészen átalakul a film, igazi drámai fordulat, és ez a színész hihetetlen, micsoda tehetség, ezt így végig eljátszani. Bele se merek gondolni, mennyit kellett előtte tanulmányoznia az autisták viselkedését. Egy pillanatig nem esett ki a szerepből, zseniális. A nő jól játszott, és a szeretet vs. utálat üzenete pedig teljesen hitelesen jött át. Volt egy csomó túlzás benne, ami persze szándékosan hatásvadász, de én nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy nem jogos. Teljesen jogos. Sőt. Néha jobban esik a kegyes hazugság, mint a full reality filmek, mozgó kamerával és össze-vissza vágott hatásvadász jelenetekkel. Nem isteníteni akarom ezt a filmet, de valahogy hiányzott már egy ilyen könnyes vígjáték-dráma-mix. Mivel magamhoz hűnek kell lennem, ezért mint minden filmet, ezt is pontozom, mert megérdemli. 

Boldogság, civilizáció, pusztulás, elszeparált szigetekben emberkolóniák, igyekszenek rádiókontaktot felvenni más kolóniákkal, több-kevesebb sikerrel. Kísérlet, mutáció, evolúció, beszéd, írás, majmok.

Ha verset kellene írni szavakból, akkor valahogy ezzel a zagyvalékkal kezdeném, majd szépen ráncba szedném pár rímmel és drámai fordulattal. Csakhogy, szerencsére vannak erre elhivatottabb emberek, akik a verselésnek szentelik életüket, én maradok csak a színtiszta valóság feltárásában. A DotPotA, avagy a Forradalom majoméknál színes üdeségfolt a mozivásznon, igazán kiváló kis alkotás lett, leginkább emberi szempontból. Milyen barmok is vagyunk, hogy amikor az erdőben szembe jön velünk egy kis fekete szőrmók, az első dolgunk, hogy a hasába eresztünk egy golyót. És már kész is a baj. Nem szükséges, mert civilizáltabb népeknél ez nem így megy. Persze holivúd most drámát kért, és kapott, csakhogy az igazi dráma persze nem ember és majom között játszódik le, hanem annál mélyebben, ember és ember ellen, majom majom ellen kezd szövögetni. Szerencsére akad pár értelmesebb egyed is a civilizációs ketrecben, és ha épp nem banánt majszol, akkor elektromosságot termel (micsoda kooperáció, micsoda megható jelenetek), hisz mi más lenne fontosabb a túléléshez, mint egy fényárban úszó 76 bolt country zenével. Igazi amcsi dzsembori, utolsó lehelletéig hű magához. Nem sorolom a hibákat, mert van bőven, de mivel úgy indultam neki, hogy pozitív cikk lesz, ehhez is tartom magam.

A Majmok bolygója frencsájz már megélt 5 klasszikus részt, egy felújított újraálmodást és egy kiegészítést, a következő interpretáció már egyenesen excentrikusan emberi és iszonyatosan részletes, tökéletes jelmezek és a CGI forradalmi ötvözése révén megszólalásig hasonlítanak a motion capture majmok az igaz barátaikra, őseinkre, akik bár beszélni nem tudtak, a lehetőség adott volt előttük is, hogy kicsit azért kommunikáljanak a bolhászás mellett (és egy tökéletesen rétegelt patriarchális társadalmat húzzanak fel, amelyben szemtelenül betartják a faji hovatartozás szabályát). A Forradalom tehát nem csak emberi és majompárti egyezmény, hanem egy olyan belső evolúció is, amely kimozdítja a két felet a terméketlen inerciából és belesuhint egy nagyot a forradalmárok arcába, itt a lehetőség, hogy újra pacsizzunk őseinkkel, miért is ne tennénk azonnal, karöltve, boldogan, mintha előtte tízmillió éven át nem ezt tettük volna, csak épp kerestük a szavakat hozzá.

Értelmetlen? Szerintem a film is az néhány ponton, de azért érdemes megnézni, és reménykedni, hogy a következő epizód nem csak látványában nyújt majd újat, hanem egy kicsit mögé is gondolnak a család-sztorinak és kibővítik politikai és társadalmi problémákkal is. Továbbvinni a fajok közötti interakciót, a belső feszültségek ne csak egy suhintásra legyenek megoldva, a nagy tömeg ne zombimód kövesse a szemlátomást gonoszt vagy jót, a természeti nép értsen már a gyógyításhoz, ha már lovagolni megtanult, stb. Ennek ellenére rengeteg iszonyatosan jó jelenet van, csak számomra nem állt össze egységes egésszé. Remek film, idővel beérik. 

Donatello, Raffaello, Michelangelo és Leonardo. Amikor tizenéves suhanc voltam, már javában tombolt a „tininindzsa”-kór, a TV-ben ezerrel nyomatta a Cartoon Network az epizódokat, minden héten új szám jelent meg az újságárusoknál és talán még pár ügyefogyott számítógépes játék is napvilágot látott. Lehettem vagy öt-hat éves, mikor szülinapomra kaptam egy harciteknőcöt, ha nincs a dobozára írva, hogy Donatelló, akkor nem jöttem volna rá, hogy a dzsóval küzdő lilakendős műanyag karatekölyök nem más, mint egyike azoknak a fantasztikus, teknősalkatú de mégis kedves és hibbant srácoknak, akik abban az időben megfertőzték a fiatalok hősökért kiáltó hétköznapjait. Persze a szó pozitív értelmében, hisz a benyomható fejű, majd a két lábat összepréselve a péncélozott fejet kilökő kis bábu egy apró mementó volt a fiatalkorom hobókos ketyeréi közül, de személyesen sosem voltam harciteknőc fan.

A rövid bevezető után akkor a film. A Tininindzsa harciteknőc filmváltozata kicsit merész vállalkozásnak tűnik, hiszen most akkor vagy egy félanimált Avatart kapunk, vagy egy jelmezbált a 80-as évek módjára. És lám, a kompjúteres technológia csodákra képes, olyan tökéletesen belevarázsolták a hétköznapjainkba ezt a négy alakot, no meg a többieket, Szecska mestert, Zúzót és a gyönyörűszép Aprilt, hogy az ember csak ámul és bámul. Persze azért egy-két effekt elég lagymatagra sikerült, összességében a történeten kívül egész jól alakít a film. Az izgalmas jeleneteket feloldják a szórakoztató poénok és a teknőcök örökös zrikálásai, a megható Szecska mester története pedig megadja a Zúzó elleni küzdelem alaphangját. Kicsit nehéz elképzelni, hogy hogyan tudták eddig eltitkolni létüket, de amikor megvan a kontakt, akkor már tudni fogjuk, hogy nem hiába. Batman, Superman egyedül nyomja, Iron Man néha karöltve tolja Thorral, a teknőcök mindenhova csak és kizárólag együtt mennek, mert a csapat nem lehet egész Donatello, Raffaello, Michelangelo és Leonardo nélkül.

Nekem először a Csillagok háborúja jutott eszembe, nem tudom miért. Mondjuk ez már inkább azután, hogy megnéztem, és kicsit elgondolkodtam. Minden szép nyugis, aztán hirtelen fura dolgok történnek, zavart érzel az erőben, vagyis itt a levegőben, a felhők között furcsa alakokra bukkansz. Felbuksz, lebuksz, a hullámokat lovagolod, mikor hirtelen elveszíted az egyensúlyod és egy új világban találod magad. Az első rész szó szerint egy új világ volt, hiszen megismertük azt, hogyan kell egy sárkányt felnevelni. Itt már szó sincs nevelésről, itt egy nevelőről és annak kis életpályájáról van szó, ami aztán keresztezi a nagyvilág törekvéseit, néha kicsit túl nagyra törését. De elég is ennyi előzetesen, ne vegyük túl komolyan, hisz az animációs film gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól, vagyis játékos, vicces és jól eltalált humorbonbonok pergőtüze a film, egészen addig, míg a macskatulajdonságokkal megáldott ébenfasárkányunk meg nem tapasztalja a nagy góré, az alfa hívószavát. Vajon ellen tud-e állni a csábításnak, felszakít-e minden köteléket a sárkánynép, amely a vikingekhez köti őket, vagy harcba szállnak a gonosszal, hogy újra lerázzák a rabigát és boldogan élhessen mindenki, míg ki nem adják a harmadik részt? Ki tudja, erről nem szól a film. De szól családról, hűségről, gondoskodásról, játékos csavargásról, kalandozásról, felfedezésről és arról, hogyan szállunk szembe a nagy félelmekkel, akadályokkal, és hogyan cseperedünk fel szépen lassan felnőtté, hogy aztán az élet nagy és nehéz kihívásait gond nélkül vegyük. Na, kinek sikerült már? Igen, de még hátra van a neheze. Nézzétek meg bátran, kedves film, ajánlom.

Ha nem ismertél rá a címére, segítek: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. A rövid bemutatkozás után akkor ismertetem az esetet Allan Karssonnal. Az eset úgy esett, hogy Allan megélt száz évet, aztán bedugták egy idősek otthonába. De őt nem ilyen fából faragták az elmúlt évszázad alatt, ő úgy döntött, hogy kicsit még megél pár dolgot, mielőtt meghal. Semmit nem árulok el a történetből, ugyanis nagyon érdekes, nem is véletlen, hisz egy remek regény alapján íródott. A százéves ember nem csak egy ember története, aki igazából nem kicsit megváltoztatta a huszadik század történelmét, de ő maga az emberiség modern történelme egy személyben. Persze ez a nyugati ember szemszögéből nézve, de akkor is igen találó megszemélyesítés. Ha végignézitek a filmet, sorra olyan történelmi eseményeket mutat be, amelyek meghatározóak a modern korban. És nem csak eseményeket, hanem személyeket és kultúrákat is egyesít, mire egyfajta globalizált világképhez jut el, ahol már az egyén nem számít, hanem egy mobil fal mögé dugunk mindent, és eltakarjuk az emberi valóságot. Illetve nem csak az emberi értékek fordultak nagyot a száz éve alatt, hanem a generációk interakciója is rengeteget változott. Azonban az örökéletű ifjú kalandjai mulatságos, szemet gyönyörködtető és néha megható jelenetein keresztül mégis átszűrődik a remény, hogy nem csak a nagy világmegváltó gondolatok fognak minket jobb irányba terelni, sőt, de a kis, hétköznapi gesztusok és értékek azok, amelyek az emléket és azon keresztül az embert és kapcsolatait tovább örökítik. Nagyszerű film és remek alakítások sora ebben az egyszerűnek tűnő, mégis hatalmas alkotásban. A dramaturgia és fotográfia csodás házassága ez a svéd film, érdemes többször is megnézni.

Különleges műfaji keverék ez a film, hiszen merít a western, a kaland, a thriller és családi dráma sokszínű választékából, és ezeket remekül egyesíti egy három felvonásos színdarabban. A Young Ones nem akar lenyűgözni brilliáns látványeffektekkel, dolbi-dörrentő durrantásokkal vagy aránytalanul felnagyított jelenetekkel, az emberi hétköznapok legközönségesebb pillanataiból fűzi össze ezt az apokaliptikus eposzt, amely egy család és sivatag szélén tengődő tagjainak hétköznapjairól szól meglepő egyszerűséggel és nyíltsággal. A nem túl távoli jövő víz szűkében nem olyan fényes, mint azt a felső tízezer megálmodta, a városok szigorú ellenőrzés alatt állnak, a vidék pedig a politikai döntések által engedélyezett területeken kap csak vízvezetéket. Ernest Holm azért küzd, hogy a családi birtokra újra bevezessék a vizet, a család pedig azért, hogy a sikertelen próbálkozások ellenére valahogy átvészelje a viszontagságos életet. Kevés pénzből kell megélni, a tehetséget pedig fel kell áldozni a szükség oltárán. Az amerikai vadnyugat szűkös esztendőit idézi a film, amely a történelmi múltat és a poszt-realista jövőképet porlepte orcájára fújja a színészeknek és könnycseppekkel tele itatja a néző számára, a gépek megelevenednek és a nappalok és éjszakák összemosódnak. Bizarr film egy bizarr disztópiáról, ahol az ember ugyanolyan gyarló, mint most, a víz olyan kincs, amelyet nem lehet pótolni, s a remény olyan érték, amelyért a legdrágább áldozatot is képes meghozni az ember, ha fényt lát az alagút végén. Különleges kincs ez a nyomasztó estékre.

Furcsamód mindig összejönnek a hasonló témájú filmek, és ez nem csak a filmekre igaz, hanem az élet más területein is valahogy mindig megesik. Ha egyszer látunk egy C17-es szállítórepülőt, akkor tuti, hogy nemsokára elrepül felettünk még egy. Ha egy Mustangot akarok látni az M7-esen, akkor vagy évekig nem látok egyet sem, vagy azonnal kettőt. És most láttam nemrég egy festménymentős filmet Burt Lancesterrel, hát tessék, itt a Monuments Men, a szövetséges elit alakulat, akik műértő gonddal és nem kis bátorsággal vetik bele magukat a háborús izgalmakba, hogy megtalálják és megmentsék az európai kultúra ékköveit, Mona Lisát vagy éppen Michelangelo egyetlen szobrát, a Madonna a gyermekkel című remekművet Brugge-ben.

Szép szereplőgárda jött össze a válogatásra, élükön Rossz doktorral, aki gyermeki rajongással viseltet a művészet iránt és fogcsikorgatva gyűlöli a náci tiszteket, akik azt megsemmisíteni vagy az azt képviselő klasszikus darabokat elrabolni kívánják. Összeszedi tehát kis csapatát és halált megvető bátorsággal utaznak Párizsba és Belgium és Franciaország különböző, gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájaira, hogy az ellopott alkotások után nyomozzanak. Vér és arany lesz jutalmuk, a hegyeken-völgyeken át zakatoló történet egy pillanatra sem altatja el a nézőt, azonban az igazi katarzis valahogy mégis elmarad. A végén mindenki Hitlert akarja lelőni, és az oroszok is belépnek a képbe, kicsit sablonos, talán a 70-es évek ikonikus háborús filmjeit próbálja meg másolni azzal, hogy humort is csempészve a komoly témába sikerül neki elvenni a történet élét, ugyanakkor nem marad senki élvezetes akció és dráma nélkül. Megtartották az arany középutat, de így kicsit langyosra sikerült a film, nem üt akkorát, mint azt előre gondoltam volna. Bátran ajánlom a művészet védőszentjeinek, akik biztosan elmorzsolnak pár könnycseppet, ahogy megmenekülni látják kedvenc festményeiket a végleges pusztulás széléről. Nem véletlen a téma manapság, amikor kevesen ismernek fel egy-egy szobrot vagy képet, amikor egyre kevesebb embernek cseng ismerősen Picasso vagy Dalí, Vermeer vagy Rembrandt, Michelangelo vagy Leonardo da Vinci. Nézzük meg a filmet, de ne feledkezzünk utána elolvasgatni pár cikket, megnézni pár festményt, hátha átérezzük azt, hogy ha ezek a derék katonák nem álodzták volna életüket vagy idejüket, akkor most ezek a képek talán már sokak számára csak misztikum vagy ismeretlen, eltűnt emlék lennének.

“Ki vagy te? Gyilkos vagy mítosz?” Szól a kérdés a film bemutatójában, s ehhez hűen rögtön több apró mellékszálat is kapunk, amikből aztán szépen lassan egy kerek történet alakul ki. Herkules, azaz Héra dicsősége félisten, hisz Zeusz fia s egy halandó nő gyermeke. Hőstetteit messze földön ismerik, de azt nem tudják, hogy ő sosem egyedül jár. Herkules és kis kompániája családként rója a görög anyaföldet, hogy a 12 hőstett után megszabaduljon az istenek rabigájától és egy hatalomra és kegyetlenségre vágyó hadvezér népirtó hadjáratát megállítsa. Azonban rémálmok gyötrik a hőst, vér tapad kezéhez. Vajon ez a vér ellensége vére vagy hőn szeretett feleségéé? A reklám után megtudjátok!

Vérbeli mitikus rock’n’roll Dwayne Johnson főszereplésével, rómaiakat megszégyenítő stratégiai húzásokkal és rengeteg vérrel. A 300 és a Trója sikerein felbuzdulva megalkották ezt a hősremeket, és meglepő módon nem is lett rossz. Ne számítsunk azért olyan észveszejtő kavalkádra, vagy agymozgató rejtvényekre, ez egy masszív kétórás hent sok szeretettel megfűszerezve. És a végén persze még egy kis könnyfakasztó reunion, csak hogy nagyon holivúdi legyen. Összességében kellemes mozi, a vizuális élményt kedvelők és az izomra izgulók is megtalálják örömüket benne, még egy topmodell is feltűnik a színen.