2014-07-07

Frissítés: a címet átrtam, mert ez a kovetkezo nap cime.

A gruz életmodra jellemzo, hogy igen nyugodtak és nem izgatják magukat, ha éppen tizenegykor kezdodik a nap, és mondjuk már négykor minden zárva van. Nem egyszer tapasztaltuk, hogy végigsétálva az utcán korán reggel még az élet legkisebb nyoma sem volt fellelheto, majd délután már pakoltak ossze az árusok, hurcolkodtak haza a vidéki gyumolcskofák, ostermelok. Nem volt ez másképp Telaviban sem, Gruzia osi bortermelo vidékén.

Tbilisiben toltottuk a Yerevánbol hazaérkezés utáni estét, hogy kicsit nyugisabban indulhassunk tovább, ne legyen kapkodás, hogy egyik városbol huppanunki át a másikba. A Nest hostelben mindenki átvette a helyi életritmust, és még 10-kor is boszen huzta a lobort a kulfoldi turistasereg. Mi sem siettunk, felkelés után bolt, reggeli majd utvonaltervezés, a célpont Telavi, a borok régioja. Az ismeros városban a kozlekedés nem jelentett már gondot, igaz, a megfelelo minibusz megtalálása az Ortachala buszpályaudvarra jelentett még némi kihivást. Végul találtunk egy matroshkát, ami elvitt a pláyaudvarra, elso érkezésunk majd átszállásunk sokszori szinhelyére. Az élet a terminálon is álmosan indult, bár azért az árusok és a pénzválto is már uzemeltek, nem ugy mint mikor eloszor a fovárosba érkeztunk. Kérdezoskodtunk, hogy honnan indul a Telaviba meno busz, majd kis séta után egy sofor utbaigazitott és odatessékelt a buszhoz. Persze taxisok is ajánlgatták magukat, de mivel bár olcso a taxi, sokszori utazás után azért elemészti a pénzét az embernek, és igy az utolso pár napra már nem akartunk koltségesen utazni. A busz 7 lariba kerult és meglepo modon jegyet kellett rá váltani, bár ettol fuggetlenul a tobbi utas kézbol fizetett, de legalább nekunk adott volt a mentdij és nem kellett leszállásnál az aprokkal vacakolni.

A busz ut rettenetes volt, szépen megkerulte Telavit és egy jelentosen hosszu, vidéki iránybol kozelitette meg csomo kis falut érintve, igy a tervezett másfél orás ut helyett két és fél lett, mire a borfovárosba értunk. Az utat is rettenetes állapotban voltak, folytonos rázkodás és zotykolodés jutott nekunk osztályrészul, ráadásul az utolso ulésen foglaltunk helyet, ami még jol fel is nagyitotta az ugratokat. A sofor a gruz szokáshoz hiven erosen dohányzott, igy a napi passziv dohányzás adagunkat is megkaptuk. Nézegettunk ki az ablakon, hogymerre vagyunk, aztán egy ismeros kiirás után beazonositottuk, hogy már nem vagyunk messze. Végul bedocogtunk Telavi kozpontjába, amelyegyben piac, taxiállomás, buszvégállomás, ebbol ketto is, boltok tomgkelege és egy hatalmas és kaotikus keresztezodés volt egyben.

A piacon nézegettuk, hogy miket lehet venni, gyumolcsok és zoldségek hada várta a fozni vágyokat, tényleg volt választék rendesen. Eztán iránytuvel beazonositottuk az irányt, hogy délnek kell majd sétálni, felfelé a domboldalon, szépen rendbehozott és ujépitésu házak által korulfogott utcán és tereken. A kisvárost, amely nem is olyan kicsi, egy folyo szeli ketté, amely azonban egy ocsmány kanálisban csorgedezett, ez nem lehet a helyiek buszkesége. Ellenben a fotér, ami pár utcával az elobb emlitett kaotikus keresztezodés felett volt, nagyon szép modern és rendezett terecske volt. Ezen a téren állt egy kis váracska, amely kicsit kozépkori jelleget kolcsonzott az utcának, szemben a teret kávézok és pados fasorok keretezték. Ezen a téren átvágva felfelé haladtunk egy kis utcán, de sajnos nem találtuk meg a guesthouset, amit kinéztunk. Kozben mindenféle szerzetek szállástkináltak kis szines papirokkal reklámozva, végul minket is elkapott egy, aki azt a szállást reklámozta, amelyiket épp kerestuk, de nem találtuk. A jo utcában voltunk ugyan, a nevére sajnos nem emlékszem, de a 15-os számot nem leletuk sehogy sem. Végul o bevezetett, aztán ott egy kedves holgy fogadott, aki elmondta a feltételeket, árakat, bevezetett a szobába majd elmesélte, hogy mivel a lánya bármelyik nap szulhet, lehet, hogy neki majd el kell mennie, de lesz majd egy másik no, aki átveszi a gondnokságot, és a kulcs helyét is megmutatja. Volt még rajtunk kivul pár turista a szálláson, de nagyon sok interakcio nem volt veluk, mert ki-ki egyszer itt volt, egyszer ott, igy nem futottunk ossze veluk, kivéve egy svéd férfit, akivel távozásunk elott egy orával ultunk le, de errol majd késobb.

Szoval a szállás nagyon takaros volt, de sokat nem idoztunk mert az utikonyv szerint 4 kilométerre volt egy kis termeloi vállalat, ami olcson kinált borkostolást és idegenvezetést. Az északi kivezeto uton kellett menni, de hamar rájottunk, hogy ez egy bátor vállalkozás volt, ugyanis a városbol kiérve rogton egy keresztezodés volt, ahol balra jelolt egy valami borpincét, de nem azt amit kerestunk, jobbra és elore is ment ut, mi a betonutat választottuk, ami egy kis falusias részen vitt végig, tele autoszervizzel meg pékségekkel. Mentunk, mentunk, de nem volt jele bortermelésnek. A hosszu tekergés után, kerulgetve a tocsákat, a kutyákat meg a helyi tekinteteket, végul elértunk egy keresztezodéshez, ami kivezetett a semmibe, igy nem nagyon folytattuk utunkat, hiszen pontosan nem tudtuk, mennyit kéne még gyalogolni. Egy rozoga hidon csináltunk pár képet a helyi állapotokrol, majd nagy szerencsénkre épp arra járt egy helyi járat, ami visszavitt bennunket a kozpontba. Nagyon szomoruan távoztunk a kudarc helyszinérol, hiszen nagy reményekkel indultunk, hogy majd a borvidék minden finom izét kiprobáljuk, ehelyett a keserédes piacolás maradt nekunk, barackkal, szederre, de abbol egy egész vodorrle vettunk, mellé egy kis suteményt, mustot hordobol majd egy uveg sört, a rend kedvéért, ugyanis már két napja nem ittunk.

Ujra felfelé vettuk az irányt, a szállás kozelében fekvo várhoz felnéztunk, egy hires ember kardos szobra állt a téren és lefelé tekintett a volgybe, vigyázva annak gazdáit, bortermeloit. Sajnos nem tudom, ki lehet, de biztos utana lehetne nézni, de lusta vagyok most hozzá. Egy jot soroztunk a várfal lábánál egy padon, elszedegettuk a szedret a zacskobol, osszes ujjunk vérvoros is lett, mintha csak épp mutottunk volna. Talán ot ora is elmulhatott már, amikor a szállásra visszaértunk, ott pedig a holgyet, aki a szállást családi vállalkozásként uzemelteti és egyben a családot is fenntartja, meginterjuvoltuk, hogy szerinte hogyan tudnánk megbizonyosodni arrol, hogy a kovetkezo napi Batumi-ba meno vonatra van jegy, mert nem akartunk feleslegesen kimbumlizni a pályaudvarra Tbilisiben, hogy ott aztán ne legyen jegyunk. Sajnos nem tudott segiteni, általában egyébként jellemzo, hogy mindent az embernek magának kell elintéznie, mert szinte semmit nem tudnak, csak hébe-hoba tudtunk meg konkrét informáciot a helyiektol, aleginkább csak hozzávetolegesen tudtak segiteni, aztán ott helyben meg mindig a leleményességunkre voltunk hagyatkozva. Ebben az esetben is igy volt, felmentunk az internetre, hogy hátha lehet online jegyet foglalni, vagy legalább megnézni, hogy vane jegy, ugyanis a holgy nem értette, hogy mi csak azt szerettuk volna, ha egy gyors telefonnal megérdeklodi, mi a helyzet. Vagy értette csak nem akarta, nem tudom, de mivel mindenki nagyon segitokész, ezt nem feltételezem. Kevés ember beszél angolul és kozuluk még kevesebb beszél használhato angolt, vagyis kevesen értik meg, hogy pontosan mit akar az ember, igy nagy elony az orosz tudás, enélkul csak szenved az ember, mint ahogy mi, ha valami A-bol B-be informácionál kicsit tobbre vagyunk kiváncsiak. Szoval felmentunk netre, ahol a Georgian Railways, azaz a Gruz Államvasutak honlapján minden kétséget kizároan volt angol felulet, és lehetett is foglalni jegyet. Az elso meglepetés után elkezdtem regisztrálni, majd kiválasztani a vonatot, ami jo lehet nekunk. Ez nem volt egyszeru feladat, mert nem mindenhol volt egyértelmu, hogy milyen kategoriák, ulések és olsztályok vannak, vagyis biztos egyértelmu volt, de én inkább azt éreztem, hogy a nyugati fogalmakat probálták ráhuzni a nem éppen nyugati állapotokra, ami kicsit fogalomzavarhoz vezetett. Végulis beklikkeltem a negyed 7-es járatot julius 8-ra, majd felvittem a kettonk adatait. Ezután fizetés kovetkezett, amelyet egy emailben vissza is igazolt az oldal és elkuldte a foglalási számot. Ez olyan meglepo eredmény volt, hogy elsore magamhoz se tértem. Ha ez tényleg igy mukodik, akkor ez nagyon fasza rendszer. Mivel akkor ezek szerint kis szenvedés árán sikerult jegyet intézni a vonatra, elinditottuk a szállásfoglalást, ugyanis Batumi a tengerparton van, ami most szezonban jelentosen megtelik hazai és kulfoldi turistákkal, igy mind a kozlekedés mind a szálláshelyek zsufoltak, a foglalás tehát melegen ajánlott. Irtunk két szállásnak, majd a választ várva kicsit elidoztunk. A helyben ulés helyett természetesen inkább a sétálást és városnézést választottuk, mert hát tudnánk is mi egy helyben ulni két percig?

Már lemenni készult a nap, mikor kértuk, hogy maradjon még fent egy ideig, az ováros felé vettuk az irányt, hogy találjunk valami beulos helyet, hogy egy kis vacsit egyunk. A szállásadonk ajánlott egy 800 éves fa tovében fekvo bisztrot, de tul turistaorientáltnak találtuk, igy inkább nem utlunk be, hanem egy másik irányba mentunk. A fotéren át szépen helyreállitott régi házak és pár kávézo mellett vezetett utunk, azonban egy olyan beulos helyet nem találtunk, ami érdemes lett volna a figylemunkre. Kétes személyek sétafikáltak mindenfelé, meg egy csomo fiatal randalirozott az utcán. Bekanyarodtunk egy macskakoves utcára, ami nagyon hanglatos volt elorenyulo balknjaival és virágos erkélyeivel, normális helyet itt se találtunk, sot ugy tunt, hogy az élet lassan teljesen megáll, mintha az ido kerekét valaki szépen komotosan le akarná lassitani addig, amit minden lépés megfagy és minden tekintet a végtelenbe réved. Csak egy-két macska ténfergett az utcán, megegy ház elott pár oreg uldogélt. Visszafelé irányultunk, mert már klezdett elegunk lenni abbol, hogy semmi kaját nem találunk, éhesek voltunk és ilyenkor az ember nem nagyon koncentrál másra, csak hogy találjon valami étket. A fotérre visszakanyarodva utkozben felcaflattunk egy gyorsétkezdébe, ahol sult csirkecomb, kenyér, rakott tojás meg mindenféle saláta volt kirakva. Rendeltunk párat és befaltuk, mondhatom elég is lett, pedig nem volt fenséges. Sör jott mellé, de azt nem ott, hanem a megszokott helyunkon akartuk inni, a várfal tovében. Odafelé elkezdett cseperegni az eso, de mi nem zavartattuk magunkat, hiszen rengeteg fiatal, és még tobb auto cikázott a tér koruli utakon és járdákon.

Fura, hogy ennyi auto lett hirtelen az utakon, már sotét volt és sokszor az volt az érzésunk, hogy csak azért ozonlotték el az utakat ezek az emberek, akik egyébként nappal isten tudja, hol voltak, hogy azt a benyomást keltsék, hogy ilyen sokan vannak a városban, és hogy ilyen baromi forgalmas ut ez. Vicces otletnek találtuk a dolgot, jot nevettunk rajta, pedig ami hamarosan kovetkezett, az az arcunkra fagyasztotta a mosolyt.

A csepergo esobol igen hamar zuhé lett, ésvillámlások és dorgések kisérték a kiméletlen vizrengeteget. Nálam ugyan ott volt a poncso, ami jol is jott, Petinél csak rovidujju volt, igy siettunk hazafelé, mielott nagyon elázunk, amikor egy hatalmas villámcsapás után kialudt a kozvilágitás, az egész város sotétségbe borult, az egyetlen fény az autok fényszoroja volt, az autok aztán ot perc alatt el is tuntek az utakrol. Mi meg papucsban szedtuk a lábunkat, eloszor fasza otletnek tunt videot csinálni az esetrol, de aztán inkább hosszu léptekkel rohantunk át az utcán, hogy menedéket keressunk a vihar elol. Rendesen elázott minden, a szél fákat tépázott meg, mi még idoben hazaértunk, mielott bármi baj lett volna, igaz, hogy utkozben egyszer kicsosztuam a papucsbol, mert annyi viz lett hirtelen, hogy beleragadtam. A szálláson aztán megszáritkoztunk és a házinéni hozott gyorsan gyertyákat, hogy potoljuk a világitás hiányát. Egy rovid idore visszatért a villany, de pár perc után ismét elment. Ott voltunk a szobában és zseblámpával és gyertyával a kezunkben csak néztunk, hogy na ez a nap szépen megtréfált bennunket. Én elmentem gyorsan furdeni, de csak hideg viz jott, mert a generátort is áram vezérelte. Késobb visszajott az áram olyan 11 korul, akkor Péter zuhanyzott, de nekem már nem volt rá energiám, inkább blogoltam, mert végre volt stabil net.

Szoval elutaztunk 150 kilométert Tbilisibol egy borrégioba, ahol nem találtunk se pincészetet se bort, se éttermet, majd este a sor mellé kaptunk egy kiados vihart es egy orákig tarto áramszunetet. A helyzet olyan ironikus volt, hogy csak nevettunk rajta, és reménykedtunk, hogy a kovetkezo nap nagyobb sikerrel járunk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.