Utolsó nap Shanghaiban és úton Hangzhou felé.

Reggel nem sikerült korán kelni, úgyhogy elég klnyelmesen indult a nap, 11 órakor kicsekkoltam a kollégiumból, le kellett adni a foglalóért cserébe kapott szelvényt, majd útnak indultam a vonat pályaudvar felé. 

A metrózás már a kisujjamban volt, de azért annyit érdemes megjegyezni a metrókkal kapcsolatban, hogy minden állomás több kijárattal rendelkezik, amik különböző utak és terek legkülönfélébb pontjaira nyílnak. Meg vannak számopzva, így aztán könny öket beazonosítani, ha találkozni akar az ember valakivel. Minden állomás legalább két szintes, az alap szinten van a bajárat a levezető lépcskhöz, ezeket eletromos kapukkal őrzik, előtte van a jegyautomata rengeteg, ahol néha érmével, néha banjeggyel kell fizetni, van némi információ is, de nem sok. Az automata térképpel rendelkezik, ahol ki lehet választani a célállomást, így az automatikusan kiszámítja, hogy mennyi lesz a jegy. Nagyon praktikus, a legtöbbben van angol felirat is. Nem mindenholJ Miután az ember kézhez kapta az ujrafelhasználhato kártyát, megkeresi a bejárati kaput. Ez már mind a föld alatt van. Minden kapunál ellenőrzik a táslákat, de ez csak rutin, hacsak nincs az embernél egy vállrol indithato rakéta, akkor nem foglalkoznak vele. Ha megvan a csekkolás, lelépcsőznk az alsó szintre, ott csináltam is képet, a két oldalon üvegfal van,így a kérjük hagyjá el a biztonsági sávot felvétel náluk nem ismeretes. Elektromos kapu nyilik ha megjön amtero, addig lehet tvzni, piát venni, meg nézegetni a tömeget. A beszállás terror, ha kinyilik az állomás és a metroszerelvény ajtaja, a tömeg kifele és befele egyszerre kezd el özönleni. Nincs kegyelem, menni kell, mert ülönben az ember lemarad a jo helyekröl. Én eddig egyszer kaptam el ülőhelyet, mondjuk két három megállora nem is nagyon akartam leülni sosem. A metrok nagyon modernek és kb a mi kisföldalattinkhoz hasonlit méretben, nincs nagyobb itt shanghaiban de nem is kell. Gyorsak és viszonylag gyakran járnak. A belvárosi vonal állatkert, a többi az viszonylag kelemes utasmennyiséggel rendelkezik. Minden megállo között köszönti a bemndo az utasokat, elmondja hogy mit kell csinálni ha ki akarunk szállni, figyelmeztessük utastársainkat stb. Aztán hogy mi a következő megálo. Egy mondat hangzik el angolul, de az elég is. Minden megállo ki van irva latin betükkel is, de érdemes a célállomásokat megtanulni legalább felismerni, mnert a metron kivül máshol nincs latin betü használatban. Kiszállás után ha felküzdttük magunkat a tömegben a kiáratig akkor találomra választunk egy exit táblát, és kimenekülünk a felszinre.

Minden út ki van irva angolul is, illetve a kínai hagyomány szerint észak-dél kelet-nyugat felosztásban minden úthoz ki van irva hogy milyen irányu. Ez sokat segit, mert nem jelzik nyilak az t irányát és néha az 5 sávos uton nem igen lehet megtalálni hogy mere az arra,városban meg elég vicces lenne iránytüvel sétálni. Enek ellenére sokszor indultam el a rossz irányba, mert nem volt egyértelmű hogy merre mutat a nyil. De ez csak az én ügyetlenségem.

Megérkezvén a shanghai vasutállomásra ujabb méretbeli nehézségekbe ütközik az ember. Hatalmas. A bejáratnál már ellenőrzik a jegyeket, ugyhogy meg kell venni előre. Na de hol? A legtöbb kinai rendelkezik ID kártyával, igy nekik használhato az automata, de külföldiek és egyéb kártyával nem rendelkező személyek kénytelenek sorban állni. Sorban állni. Ez a fogalom itt uj értelmet nyer. A rendőr nem tudta hol a pénztár, két külföldi mutatta meg az irányt, mert a jegypánztár az ut másik oldalán volt. Belépve megcsappott a szokásos kínai illat és a zaj ami kb 500 ember egyszerre beszélésének eredénye. Találomra beáll az ember egy sorba és reményekedik hogy a végén nmeg is tudja veni a jegyet. Mivel Pekingben már volt egy ilyenben részem, és ott egy nagyon aranyos házaspár segitett, illetve egy idegen nő is csatlakozott a segitésben, itt már bátran álltam sorba. Előzőleg az automatán leellenőriztem a menetet és hogy van-e hely, igy a számot felirva mire eljutottam a sor végén a pénztárablakhoz tudtam mit akarok. Kiderült hogy még ezen kivül van csomo másik járat is, de nem akartam belebonoylodni, két ora várakozás teljesen jo, addig gondoltam kajálok, pihenek a légkondicionált vároban. A jegyvárásláskulturája a piaciéhoz igen hasonlo. A pénztáros mutatja a monitoron hogy mit kértél, árát is mutatja, tehát nagyon korrekt, viszont közben jobbrol és balrol is betámadnak a nem sorban állo egyedek. Ha az ember nem elég erőszakos, akkor könnyen elhappolják a jegyet vagy a vásárlási lehetőséget, és lehet megint egy embert megvárni. Ha azonban elég gyorsak és hangosak vagyunk akkor a pénztáros ránk figyel, mert gyarkan nem is néz a vevőre cask beüti amit hall a hangszoron keresztül. Odaadtam az utlevelet, lecsekkolta, hogy én vagyok, benne vagyok a nemzeti nyilvántartásban, nem lehet ám csak ugy ssze vissza közlekedni, utlevél mindenkor legyen nálunk. Megvan a jegy, mehetünk enni. Volt már koszos utcai árus, általános kisétkezde, menza és tegnap este volt első olsztályú kantoni étterem a tanárnő casládjának jovoltábol, azt még megirom egy másik beszámoloban. Most pedig shanghai gyorsétkezde jött a sorban.

Az állomás mellett volt egy kis koszos kétkezde naranycssárga asztalokkal. Ez ugy tünik közös dolgo mindenhol, mert a legtöbb helyen narancs szinüek az asztalok. Valoszinüleg olcso kinai gyártmány. A pénztáros hangosan kiabált, mint általában mindenki, és néha az embernek az az érzése támad, hogy elkezd hozzá beszélni, az meg csak gondolja, hogx bocs most nem tudok beszélgetni, kiabálnom kell. Minden esetre ahogy beértem és megkérdeztem ez meg az van-e, miondta van, ugyhogy a pincér-takarito-konyhásnéni egy tálcával a kezében elkezdte kérdezgetni hogy ez kell-e, az kell-e, egyenként mindnenre felelni kellett, hogy kérek v nem kérek. Mintha előtte nem mondtam-e volna el, hogy mit kérek, na de mindegy, végig értünk a soron és a végén kaptam egy emberes adag rizst. Két pálcát választottam és leültem egy viszonylag kevéssé koszos asztalhoz. A kajárol sokat nem lehet modani, tufo, uborkasaláta, rizs, valami sárga zöldség, sültoldalat volt, mindez 15 kuai, kb 450 forint. Elég kiados adag, elégedett voltam, mégha az ize nem is volt egy valami. A pálcickákrol azt akartam még mondani korábban, cask eddig nem sikerült nagyon irnom a blogba, hogy általában mindenhol ugyanaz a müanyag pálcika van, csak szinben tárnek el. Elég hosszuak, a megfogás nehézkes a kezdők számára, szölgetes és általában a tömeges „mosogatás” miatt összekeverednek. Igy sosem ettem még két egyforma párral, vagy hosszabb volt az egyik vagy a szine más. Vicces. Egy érdekességet emelnék még ki, mégpedig a sült oldalast. Az ize a szokásos, lenne, csakhogy itt ugy füzik, hogy iszonyat puha, a bőrét ugy lehet enni, mint a narancsot, nagyon uha az is, és a tanárnő azt mondta, miután megosztottam vele a titkot,hogy nálunk ezt a fajta zsiros kaját elég eégszségtelennek titulálják, hogy a bőrét azért érdemes megenni, mert jot tesz az emberi bőrnek, ezért a nők igen szeretik. Nos, a férfiaknak is érdemes, tette hozzá. A tegnapi étteremben édes mártással érkezett, hát sült oldalast még nem ettem édesen, de most megettem vagy háro szeletet. Igen izletes volt. Elmonásuk szerint az étterem kantoni kaját szolgál fel shanghai izvilággal. Igen érdekes de nem rossz kombinácio. Összességében a shanghai kaja felemás érzéseket keltett bennem, de eről késübb.  A mai sült oldalas szojaszoszos volt, se nem édes, se nem sos, de inkább sosérzetü. A pálcikával valo étkezés pedig egy másik élvezetes és mulatságos dolog. Az ember egyik keze sosem mozog, a másik meg igencsak megszenved a különféle alakzatok és csusszosságok megzabolázásánál. Tészta és husok elfogyasztásához tökéletes, a jobbfajta rizst is meg lehet enni pálcával, a koszos helyen kénytelen voltam rizst kanállal enni, mert pergő volt, és gondoltam még aznap haza akarok érni. Meg amugy is láttam már ezt a technikát, gondoltam nem bűnözötk nagyot. Meg az ottani pálca feleakkora volt mint a szokásos, azzal meg még képtelenebbnek éreztem a feladat teljesitését.

Ha az ember a kajárol akar beszélni, akkor azt orákig lehetne, itt most tartok egy kis szünetet, és inkább másrol irnék.

Eddig csak metrozásban volt részem, meg vonatozásban, ami nagyon kerek, modern, egész szervezett és korrekt, az itteni viszonyokhoz képest legalább is. Buszokban nem ültem még, de szerintem előbb utobb muszáj lesz, taxiban pedig a tanárnő révén sikerült ülnöm. A taxizás nem különöseben nagy élmény, gyors, de az ember ne nézzen előre. Az általános közlekedés a közuton megintcsak horrorisztikus. Ha levesszük az autokat az utrol, látjuk képzeletben az összehangolt lámpákat, gyalogos átkelőhelyeket, a lámpák még a legkisebb utcákon is visszaszmolnak, hogy mennyi van még hátra az átkelésböl. Mindenhol van tábla, és jo az utbaigazitás is. Ez minde szép és jo, de sajnos vissza kell helyeznünk az autokat, teherautokat, bicikliket, motorosokat, taxisokat, buszokat és egyéb nem kategorizálhato jármüveket az utra, és ekkor robban a bomba. Ha egy két sávos az ut, akkor teljesen feleslegessé válnak a lámpák, gyalogos és biciklis egyszerre közlekedik az uton minden irányba. Autok ovatosan de mennek folyamatosan, és természetesen mindneki dudál. A dudálásrol szintén lehetne egy külön tanulmányt irni, hiszen ez náluk nem azt jelenti, hogy elégedetlen vagy lassu az előtte halado, persze az is lehet, de az ritka, meg ugysem derül ki. Inkább ez egyfajta vigyázz jövök felszolitás, fleg a fent leirtak miatt. A szélesebb utakon már az autosok nagyjábol betartjták a várakozás szabályait, bár a kanyarodo autok minden lámpátol függöen kanyarodnak. A motorosok és bicilklisek halált megvetö bátorsággal keresztezik X alakban a legnagyobb főutakat, A gyalogosok pedig a kis elittöl eltekintve szintén minden irányba közlekednek. Ez persze egy külfölfi számára kaotikusnak hathat, de ha sokáig nézzük rájövünk arra hogy nekik ez igy teljesen természetes. Eddig egy balesetet láttam,kis koccanás, ahhoz képest, hogy percenként többszáz auto keresztezi az utakat, ez semmiség. Csinálta. Amint az ember letér a főutrol, belecsöppen a tényleges városi élet szépségeibe. A belváros csillogo palotái és felhökarcoloi mellett karnyujtásnyira bujnak meg a gettok és a hutongok, kis utcák, ahol az emberek a szembeszomszéd ablakával összekötött madzagokon száritják ruháikat. Hozzáteszem nem nagyon száradnak meg, mert olyan magas a páratartalom,hogy a viz inkább a levegőből az ember arcára tapad, meg szemüvegére, mintsem forditva. Az emberek azonban a legnagyobb természetességgel viselik ezt, néha megjegyzik, hogy hu de meleg van, majd köpnek egy nagyot és mehet tovább az élet. Járdák nemigen vannak, ha vannak, végig vannak tömve biciklikkel, sok esetben az uton kell sétálni, de ez mindenki számára természetes. Zebrák vannak, de sokszor láttam már hogy a zebra egy falnak vagy bokorsornak vezet. Nem tudom, hogy ez azért van.e, mert anno ott nem volt semmi, és jol mutatott a zebra a pusztába, vagy egyszerüen csak ugy gonodlták h most ott legyen egy zebra, minden esetre elég vicces. Hozzáteszem, a nagy keresztezüdésekben azért betartjék a szabályokat, de a legtbb esetben érdemes a tömeggel mozogni, ugy nagy baj nem lehet. Várni sosem érdemes, legalábbis kisebb helyeken, senki sem teszi. Menni kell. Ez az ő mottojuk, a tömeg mozog, megy, halad, fejlődik, nyomul, tolul, fel, fel. Bennük van ez. Ez a filozofiájuk. Ha az ember udvarias, elmegy mellette mindenki. Ha az ember nyomul, megy stb, akor utat engednek neki. Nyomulni kell, finoman de határozottan, ugy ahogy ők. És nem kell zokon venni ha valaki beáll elénk. Mi is tegyük gyanazt. Tulélés. Ami hely van, azt el kell foglalni. Minél előbb. Ez kicsiben is igaz, és nagyban is. A minőség nem kitétel. A gyorsaság az.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.