Záró gondolatok.

Adós maradtam még pár sorral, ígérem nem eresztem ezt már bő lére, hisz olvastatok eleget, azok, akik kitartottak a blog mellett, és követték kalandos utunkat a Kaukázuson keresztül. Adós maradtam még egy utolsó bejegyzéssel, ami ezt a kis utat lezárja, és összegzi azt a pár benyomást és gondolatot, amit gyűjtöttünk a valamivel több, mint két hét alatt.

Először is a tervezés izgalma és maga a kivitelezés rendkívül sokat dobott az amúgy langyos hétköznapokon az utat megelőzően, és ez pozitívan hatott az életünk minden más területére is. Amikor pedig ott voltunk, kommunikáltunk a magunk módján a helyiekkel, a többi túristával, a lakosokkal, a taxisokkal, a házigazdákkal, külföldiekkel, akkor már egészen más volt az egészről a véleményünk, mint akkor, amikor még csak otthon, a számítógép előtt ülve próbálgattuk, hogy mit kéne megnézni, mik a látványosságok, mik legyenek az útvonalak, a szállások és hogyan és mit készítsünk elő. A helyben szerzett tapasztalatoknál semmi sem fontosabb és semmi sem múlja felül azt, hogy kapunk egy pofont, vagy egy kis süteményt a helyiektől, a helyi viszonyoktól vagy épp a hely idegenektől.

Rengeteg mindent megnéztünk és többszáz kilométert megtettünk, átszeltünk három országot, és még így is azt kell, hogy mondjam, kihagytuk a nagy részét. Kihagytuk Azerbajdzsán nagy részét, mert el kellett hagyni az országot a tervek hirtelen változása miatt és az út elején nem akartunk felesleges késedelembe esni. Kihagytuk Grúzia csodás hegyvidéki régióit, Khahketit, Svanetit, de cserébe láttuk Telavit, láttuk Batumit, Tbilisit, felejthetetlen dolgokat. Kihagytuk az örmény vidék nagy részét, hisz az örményországi út amúgy se volt beletervezve. Ennek ellenére elmentünk oda is, mégha tudtuk, hogy nagyobb utakból csak egyet fogunk tudni bevállalni, nem került sor a Sevan-tóra, Dilijan csodaszép környékére, de helyette megmásztuk az Aragats-hegyet, elmentünk a Debed-kanyonba, megintcsak felejthetelen élményekkel lettünk gazdagabbak.

Kihagytunk sok mindent, de ez még egy ok arra, hogy a jövőben ide visszatérjünk. Egy idős magyar párral találkoztunk, egy bizonyíték, hogy lehet értelmesen tölteni a nyugdíjas éveket, többször jártak már Örményországban, nagyon szeretik, mi is megszerettük. Még egy ok arra, hogy többet akarjunk látni belőle. És látni valamiből többet egyet jelent azzal, hogy látni akarni még többet belőle, s látni még többet másból, kíváncsinak lenni újabb dolgokra, felfedezni és kalandozni olyan tájakon, ahova csak kevesen jutnak el.

Mik a tervek ezután? Mindenféle terv létezik, Dél-Kelet Ázsia, Madagaszkár, Latin-Amerika, Tibet, Oroszország, Észak-Európa, stb. Nem is ez a lényeg. Úticél mindig van, épp attól függ, hogy az ember mit engedhet meg magának anyagilag, család szempontjából, vagy épp miről olvasott és meg akarja-e nézni, vagy elég csak tudni róla. Azért egy olyan nyaralás, ahol az ember mindent maga szervez meg elég sok enrgiát és időt felemészt, nem gyakran van ilyen, legalábbis nekünk, magyar embereknek ez kincs. Nem egy nyugati, japán vagy amerikai járja ma a világot, ki tudja miből finanszírozzák, de félévet vagy akár egy évet hazájuktól távol töltenek, bicajon, repülőn, vonaton vagy motoron teszik meg a több tízezer kilométert, és ki tudja mi hajtja őket. Ma ez nagy divat, de nem szabad azért átesni a ló másik oldalára. Magamért nem biztos, hogy csak úgy elindulnék a nagy semmibe. Kell valami cél, valami értelem, amiért ez az egész létrejön. Hogy megoszthassuk, megmutathassuk, hogy ez az út nem csak egy ember útja, hanem mindenkié. Példa és útmutató is egyben, hogy mit érdemes látni, érdemes-e látni, vagy érdemes-e útra kelni, hogy lássunk valamit a világból. Hogy többek legyünk.

Átutaztunk három országot, láttunk két tengert, többtucat nemzet utasaival találkoztunk, beszéltünk németekkel, osztrákokkal, ukránokkal, oroszokkal, amerikaiakkal, japánokkal, kínaival, kazakhokkal, lengyelekkel, angolokkal, ausztrálokkal, új-zélandiakkal, svéddel, és persze grúzokkal, örményekkel, azeriekkel, indiaival, svájcival, olasszal, magyarokkal egyaránt. Ittunk családra, nemzetek barátságára, nőkre, férfiakra, egészségre és hosszú életre. Ültünk Volgában, Ladában, Opelben, kisbuszok hadában, vonaton, repülőn háromszor is, stoppoltunk, taxiztunk, gyalogoltunk, másztunk, csúsztunk és estünk, fáztunk és izzadtunk, voltunk 0-tól 3800 méter magasan, elköltöttünk párszáz eurót, ettünk grúz, azeri és örmény hazai kajákat, ittunk házibort, chachát, rengeteg sört, aludtunk földön, ágyon, vonaton, buszon és repülőn is talán, keltünk reggel 5-kor és volt, hogy le se feküdtünk, zuhanyoztunk hideg vízben, forróban vagy épp a vízesésben, és fürödtünk a Fekete-tengerben és a Kaszpiban is. A sort még lehetne folytatni, de teljesen felesleges, hiszen alul közel 50 oldalban feketén fehéren megtaláljátok mindezt, ami kicsit több, mint a szakdolgozatom.

Köszönöm a családomnak a kitartás és támogatást, a barátoknak, akik gondolatban elkísértek, a munkatársaknak, akik húzták az igát, amíg én nyaraltam :) és persze útitársamnak, Péternek, aki folyton hajtott, mert tudta, hogy az egésznek csak akkor van értelme, ha megyünk, amikor meni kell. Felejthetetlen út volt, de most ennek vége, kezdődjék valami új, addig is készüljetek, hamarosan jönnek a fotók is!

Vége.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.