2014-06-29

Amikor valaki megkérdezi, hogy miért utazom, akkor nem tudok egybol válaszolni, mert ez nem egy konnyu kérdés. Azért utazom, mert érdekel az utazás élménye, elmenni otthonrol és felfedezni egy olyan helyet, ahol még nem jártam. Ez néha város, néha természeti hely, néha egy ember kornyezete, lakása, vagy egyszeruen csak egy olyan városrész Budapesten ahol még nem jártam. Alapvetoen a felfedezés és megismerés az, ami motivál, nem akarok se megváltoztatni, se átrajzolni embereket vagy gondolatokat, azokat meg akarom ismerni és talán megosztani másokkal, vagy egyszeruen csak megtartani magamnak. Néha irok, néha nem, néha fotozom, néha nem, de ez csak a felszine, a hagyatéka és kézzel foghato bizonyitéka annak, amit igazábol átél az ember. Ami e felszin alatt van, az sokkal tobb, szinte megmagyarázhatatlan. Az utazás mindig tobb lépcsobol épul fel, eloszor megszuletik a terv, az elképzelés, és az ember mérlegel, hogy ez kivitelezheto-e. Aztán a terv lassan korvonalazodik és elindul a tervezés konkrét lépésekbe átultetése, a szukséges tárgyi eszkozok beszerzése, az akcio elkoészitése. A tervezés és beszerzés után elindul az utazás maga, amely során tanulás és tapasztalás torténik. Ezt koveti az emlékezés és élmények osszegzése, az a fázis, ami igazábol egész életunkon át elkisér majd, hiszen azt sosem fogjuk elfelejteni, hogy ott jártunk, ahol igazán lenni akartunk. Minden fázis nagyon izgalmas és folyamatosan olyan képességekre van szukség, amelyekre nem is gondoltunk volna, és talán azt se, hogy bennunk megvan. És amikor kiderul, akkor tobbek és magabiztosabbak lehetunk tole. És kozben senkinek nem ártunk, sot talán még segitunk is, hogy ezt elmeséljuk másoknak. A hagyatéka egy ilyen utnak talán tobb is, mint az, hogy ténylegesen ott vagyunk és látjuk azt, amit akarunk. De kétségtelen, hogy a tervezés izgalma, a megtapasztalás extázisa és az, hogy eldicsekedhetunk mindezzel, nagyon fontos. De talán ennél is fonotsabb az, hogy ez az egész lehetséges és hogy mind mi vagyunk, az elejétol fogva a végéig. És legyen ez egy séta a parkban, vagy egy utazás 10000 kilométer távolságra egy idegen országba, a folyamat és az érzés ugyanaz, a kaland, a kihívás és a teljesítés utáni euforia. Erre minden nap szukség van, kicsiben vagy nagyban.

Elnézést a rovid kitéroért, de szukségesnek láttam ezt leirni, hisz van, aki esetleg ugy gondolja, hogy az utazás csupán anyagi kérdés, vagy hogy ez valamiféle státuszszimbolum lenne. Nekem ez egy életforma, életcél és egyben értelme is az életnek, az uticél pedig mindig annyira van messze, amennyire még simán beleférek a kényelmes kategoriába, hátizsákkal és egy térképpel a kezemben. Idén erre a két országra azért esett a választás, mert a régio talán olcsonak mondhato, emellett rengeteg szép helyet lehet megnézni, és maga az ut is kelloen izgalmas, hogy a gyonyorkodés mellett még kalandokban is legyen részunk. Ebben ma volt bőven, ma 29-én, ami konnyed reggelivel indult fél tizkor, majd brutális kulvárosi tapasztalatokkal gazdagított este. Na de haladjunk lépésről lépésre.

Megettuk a maradék kaját, paradicsomot, sajtot, kenyeret, még igy is maradt amugy, aztán egy rovid kupaktanács után beindultunk a városba. Ki a partra séta a korzón majd fel a hegy felé az ováros szélén. Alapvetoen két uticélt határoztunk meg, az egyik a hármas lángolo tornyok, Baku jelképe, három toronyépület, amely este gyonyoru fényekben uszik. Még azt elfelejtettem hozzátenni a tegnapi nap élményrengetegéhez, hogy este még kimentunk a partra, hogy megcsodáljuk a fényekben uszo épületeket és a tornyokat, csináljunk pár kreativ képet és igyunk egy örömsört annak a megünneplésére, hogy tuléltuk a napot. Ma visszatértunk a sörözés helyszéinére de tovább is mentunk azzal, hogy a tornyokat kozvetlen kozelrol lessuk meg. A Baku kozepén magasodo hegy tetején elhelyezkedo hármas torony kompluxum este lángol és zászlot ábrázool animált fényjáték keretében, nappal pedig üvegoldalai és vitorla alakja széttárt csovaként fénylik a napsütésben. Ma ugyan nem sutott a nap, szeles és felhos ido volt, de pont kellemes arra, hogy a városban sétálgassunk. Az ovárost kikerulve egy pár kiábránditoan lepukkant bérház kozt felkaptattunk a tornyok lábához, az egyik torony hotelként uzemel, mig amásik lakoház, a harmadik torony azt hiszem étterem, vagy megoszlik ott is a hotel és a kiszolgálo egység, lényeg hogy nem lehet bemenni mert szigetként korbe van keritve és a forgalom elol is el van zárva. A luxusrezidenciák a felso tizezer kiváltsága és a hegy gyomrában rejtozo mélygarázs is csak oldalrol érheto el, végig biztonsági orok koroznek és vigyázzák az olajmágnások nyugalmát. Fotozás után megnéztunk még a hegy tetején egy mecsetet kivulrol, egy pár épületet aztán irány a város visszafelé. Utba ejtettunk egy hatalmas teret egy égig éro szoborral, Nariman Narimanov kozel 20 méter magasságbol szivta a városi levegot, tekintete pedig buszkén pásztázta a tengert, ahonnan hatalmas tankhajok és teherszállitok kozelitették meg Baku partjait. Leereszkedtunk egy egyirányu utcán pár sikátoron és igen hangulatos kis utcán keresztul a városfalhoz, ahol egy lépcson át felmászva bejutottunk az ovárosba. Másik célunk ugyanis egy citadella volt, nevezetesen a történelmi Sharvanshahok palotája és egyben temetkezési helye. Tettunk egy szerencsétlen kerulot a térkép által vezetve, ahol ugyan minden tuzcsap be volt jelolve, azonban a tervezo feltehetoen inkább a biztonsági szempontokat szem elott tartva nem tuntette fel az utcaneveket. Végul megleltuk a palota bejáratát, és a már korábban emlitett kislány, aki a koszonés sikeressége miatt azt hitte, hogy a szép szemu vendégek azeriek, helyi nyelven kiszolgált bennunket két jeggyel. Ő dicsérte a szemunket, nem én. Bent korbejártuk a dinasztialapito és egyben architekturát és kulturát gyokeresen befolyásolo Shirvan shah szentélyét, megnéztuk sirját fiainak, tronjának képzeletbeli tervét, a palota rekonstrukcios munkállatait, és megkostoltam az udvarban állo sárgabarack fa kincsét. A torokfurdo romjait még most is tárogatják, a kinai turistákat viszont látszolag ez nem nagyon érdekelte, mert felváltva telefonáltak, bár hozzáteszem érthető, ugyanis a helyi angol nyelvu idegenvezetojuk, akinek néha elcsiptuk mondatait, olyan angolsággal mesélte a palota historiáját, hogy egy perc után már nem tudtam volna osszefoglalni az addig elhangzottakat. Osszességében aranyos és igényes kiállítás volt, és a 2 manat beugro sem vágott foldhoz.

A palotábol kiérve leereszkedtunk a kis utcákon és az egyik kozeli téren bedobtunk egy dönert 1,9-ért, marhahusos bunozés volt, nagyon finom. Tovább haladva értékeltuk a kiozonlott tomeg szinességét, változatosságát, de végeredményben ez nem okozott maradando élményt, mert a cél egy kávé volt és egy csendes pont az iráshoz. Meg is irtam a kávézoban pár oldalt, amit aztán fel is raktam netre, a nap tobbi részében már nem volt lehetoség ezt foldozni. Mikor hazaértunk, dolgozni akartam, de a net elment a hosztelben, és egészen mostanáig, ahogy feltoltom majd ezt a blogot, nem is volt rá lehetoségem.

Baku azt jelenti szeles város. Azerbajdzsán azt jelenti a tűz országa. A régi vallás a zoroasztrizmus volt, vagyis ezeknek a foldi elemeknek a tisztelete, s az ezekben megbuvo istenek kiengesztelése. Számos leletben fellelheto az ezekre utalo nyom, tuztemplomok és esournák mutatják, hogy az itteni ősember aktiv vallási életet élt, s ez szinte a mai napig kihat az itteni emberek gondolkodásmodjára. Ma nagy szél volt, éreztuk a saját borunkon is, eso is volt kicsit, s még lesz is.

A szállásra visszatérve két dolgot terveztunk, egy hogy fozunk a vásárolt paradicsombol és tésztábol egy kis vacsorát, ketto hogy fürdunk és kicsekkolunk, utba Sheki felé. Kinézve a busz ablakán most, ahogy irom ezt a pár sort, talán nem is tunt hihetetlen tervnek, idokozben azonban ujra és ujra át kellett alakitani. De foztunk, és a maradék sajt is belekerult. Jo lett, izletes, mind elfogyott. Kint barátságtalan ido volt, szeles és csoporgos, de minket ez egyátalán nem zavart. Hosszu este és utazás állt előttunk. Osszepakoltunk és kijelentkeztunk a szállásbol, elozo nap hosszasan ecseteltem a recepciosnak, meg aztán a szállás menedzserének, hogy igen, átutaltuk az osszeget, ki van fizetve, igen hamarabb elmegyunk és nem kell visszapénz, meg igy meg ugy, a mai csaj is kicsit nézett, végul belátta, hogy papirt senki nem látott, ezért vitatkozni sincs értelme, mindenki elfogadta a láthatatlan megállapodást, mi pedig utra keltunk, mint eddig mindig, bizakodva, tervekkel és elképzeléssel, hogy a buszpályaudvarra kijutva jegyet veszunk Shekibe, és ropke hat orás buszut után hajnalban megérkezunk a hegyi faluba, ahol majd valahogy szállást keresunk és turázunk, meg ilyenek. A recepcios elmondása szerint ezt meg azt a buszt kell majd  keresni a pályaudvaron, miután elmetroztunk a Január 20 állomásra. Elso lépéskent tehát elsétáltunk a Május 28 térre, biztos nem az én tiszteletemre nevezték igy, de azért jol esik tudni, hogy van egy tér a világon, ami nevem napjára van elnevezve. Itt metroba szálltunk. Ehhez venni kell egy kártyát, 2 manat, majd ezt egy automata alá tartva és beadva a pénzt fel kell tolteni a kivánt osszegre. Ezután egy forgokapu leolvassa és már lehet is utazni. Ketten használtunk egy kártyát, simán lehetett kétszer leolvasatni. A metro egy az egyben olyan mint a mienk, csak kicsit puritánabb és koszosabb. Teljes hiánya a tájékoztatásnak, a kártyán a kis térképen rámutattunk arra hova megyunk és egy srác mutatta, merre menjunk. Beállt a metro, de az nem abba az irányba ment, ami nekunk kellett, igy vártunk még egyet, hamar meg is érkezett. Tele volt, és pontosan olyan kocsi, mint a kék vonal. Tomeg volt és meleg, és egy metroállomás 3-4 percig tart, mert nagyon messze vannak egymástol az állomások. A negyediknél, a Január 20 téren leszálltunk, és egy kisebb bolhapiac koszontott, iszonyatos tomeggel és hát nem elsorangu népességgel. Kicsit fura élmény volt, de ez még semmi ahhoz képest, ami a felszinen várt ránk. Képzeljuk el az Árpád hídi aluljárot és metroálomást nagyjábol kétszer nagyobban, fele domboldalon és a fele egy bolhapiaccal felérő zsibvásárba végzodve. Egyetlen lámpa se volt, de minden iránybol ozonlott a kocsi és busztomeg. Egyetlen táblát nem látni, de mindenhol rohangáltak keresztbe kasul az emberek, zsákokkal, cuccokkal, ki merre látott. Az ut szélén taxis csocselék legeltette szemét a tájékozatlan utasokon, néha odaszolt valakinek hogy fuvar itt. A buszok teljesen random álltak meg és látszolag mindenki tudta, hogy hol van a megállo de erre semmi tábla nem mutatott rá. Többtucat számozott kibusz állt mindenutt, folyamatosan hömpölygött a tomeg és teljes káosz kinézete volt a kozuti kozlekedésnek. Folyamatosan kerestuk a szemunkkel a felirt buszokat, egyre felszáltam és megkérdeztem hogy megy-e az uj pályaudvarra, de nemmel válaszolt a nem tul barátságos kinézetu sofor. Tettunk egy teljes kort a pokoli keresztezodésben, de nem jutottunk egyrol a kettore. Végul megkérdeztunk egy szimpatikusabb párt, nehéz volt ilyet találni, akik tobb odagyulo ember kozos egyuttmukodésével megjeloltek egy uj számot, 96. Volt is egy 96 a kozelben, futottunk utána, felszállva valami célirányra hasonlito szot mondtam, mire a sofor igennel bologatott. Azonnal felszálltunk és abban bizva, hogy jo helyre visz, kifizettuk a 120 forintot kettonknek. A busz kicsi és koszos volt, az ablakon alig lehetett kilátni, szerintem a leszállásjelzo is csak azért világitott mert rákototték egy elemre. Az egyik utas felállt és átadta a helyét mert nem volt kettos ulés, pedig nem is rakaszkodtunk volna, de olyan kedves volt tole hogy hát nem utasitottuk vissza. Hamar beért az uj buszpályaudvarra, ahol leszállás után megkerestuk a kasszát. A bilet azaz jegy szor néha utbaigazitást kértunk, mert a háromemeletes kockaépulet nem volt vmi konnyen kiismerheto. A pénztárostol megtudtuk, hogy nincs már Shekibe busz, csak reggel 7-kor. O jaj, akkor vissza az egész? Rövid tanácskozás után végül arra jutottunk, hogy kihagyjuk a turát és egybol megvesszuk Tbilisibe a buszjegyet ami egy orán belul el is indulna. Ahhoz viszont a buszon kell jegyet venni. WC, bolt, majd vissza az indulási emeletre. Bent állt egy busz Tbilisi felirattal, meg is kérdeztuk az embert, hogy jo-e, bologatott, aztán a kezében lévo ulésrendre nézett, és tovább foglalatoskodott. Kicsit kirekesztve éreztuk magunkat, végul odajott egy tizenéves srác hogy ez már tele van, és nemjo nekunk. No, ujratervezés megint. 10 perc kétségbeesés után beállt mellé egy máik busz ami szintén Tbilisibe ment, és azon még volt hely. Vagyis reméltuk, hogy lesz. Leszállt a sofor és egybol korbevette mindenki aki Tbilisibe akart menni. Itt ugyanis igy megy, megrohamozzák a sofort aki egy ulesrendet néz és kipipálja azt ha vki a kezébe nyomja a fuvardijat. Nyomultunk mi is, hogy oddaadjuk a 24 manatot, a kis srác segitett mert valamennyit értett angolul, végul az utolso sorba adott két ulést. A busz tehát megtelt szintén, de immár mi is a listán voltunk. Nem sokkal 10 után elindult, lekapcsolta az osszes belso fényt és mindenki álomra szenderult, engem kivéve, aki most is itt ulok, és irom a blogot, egy megállon tulvagyunk, villámlik, néztunk és fotoztunk pár villámot, inkább kevesebb sikerrel. Most megint uton vagyunk és nagyjábol 8 ora mulva Tbilisibe érunk. Rettenetes, budos és meleg van, és a mellettem ulo ember a vállamon alszik. Azt hiszem Gruziában egy nap fürdés és piheno kelleni fog majd. Most abbahagyom, jo éjt és hamarosan folytatom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.