2014-07-12

Ha valami probléma van, kérdés merul fol, vagy egyszeruen csak térképet tart az ember a kezében, akkor egészen biztos, hogy koré gyulik jopár ember a kornyéken, akik megprobálnak segiteni. Persze a taxisok eloszeretettel probálkoznak, foleg azokon a terueteken, ahol elég szegényes a tomegkozlekedés, és ezt ok is tudják és kihasználják a helyzetet, szerencsére ha eszénél van az ember, akkor nagy baj nem lehet, nagyjábol egységesek az árak, ha erélyesen alkuszik az ember. Amugy tényleg nagyon segitokészek és vendégszeretok a gruzok, nem egyszer tapasztaltuk, de a kornyékbeli országokban is, hogy térképet nézegettunk és odajott valaki, hogy merre akarunk menni, hova eljtuni, és egyébként honnan jottunk. Barátságosak, ha azt hallják, hogy Magyarországrol jottunk, már ha sikerul a sok nyelv sok változata kozul kiválasztani, hogy most épp „vengria”, „ungria”, „hungaria” vagy „magyarsztán” elnevezést kell használni. Nem sajnálják a borukat, a chachájukat, az idejuket, megosztanak a vendéggel mindent, amit nem illik visszautasitani, de illik pohárkoszontovel vagy koszonettel jutalmazni a házigazdát.

A Batumi hosztelt tehát itt volt az ideje elhagyni, szomoru szivvel elválni a tengerparttol, kedves szobatársainktol, a gyonyoru naplementéktol és az olcso ételektol, de még nem ért véget a gruz tartozkodásunk, hiszen felpakoltunk és irány Kutaisi, a reptér melletti nagyváros, amely az Europán kivuli tartozkodásunk utolso szinhelye lesz. A kiados reggeli után gyorsan bepakoltunk, elkoszontunk a helyiektol és már baktattunk is ki a 25-os busz megállojába. A buszt errefelé nagyon érdekes modon kell kezelni, ugye vannak itt ezek a matroshka buszok, kis méretu mkrobuszok, amelyek teljes mértékben lefedik a helyi és a helykozi kozlekedést. Semmiféle tábla vagy utvonal nem jelzi, hogy ezek merre kozlekednek, ennek megfeleloen az informáciot mindig a helyiektol kell megtudni, vagy sok ido után kitapasztalni, hogy melyik merre jár. Mivel nincs megállotábla, ezért a buszokat intéssel lehet megállitani, ezt akárhol megtehetjuk, ha éppen arra jár a busz, és nekunk szukségunk van rá. Ha szerencsénk van, beférunk a buszba, ha nincs, akkor várni kell, ugyanis van, hogy ezek a kis mikrobuszok megtelnek, ilyenkor a 15-16 ulohely mellett még vagy husz ember bepaszirozza magát valahogy a sorok kozé, de ha már az ajtot alig birják becsukni, akkor nem nagyon áll meg a busz. Persze mivel csak egy ajton lehet beszállni, ezért a kiszálláskor a fél busz rotálodik, mire az is le tud szállni, aki le akar. Valahogy mégis rendkivul porgosen és hatékonyan mukodik ez a rendszer, hiszen nem kell a jegyekkel bajlodni, az olcso fuvardijat leszállás után az ablakon benyujtva kell odaadni a vezetonek, aki kikapar némi visszajárot, aztán már megy is tovább a járat. Kaptunk izelitot ebbol a fajta utazásbol boven, és azt kell mondjam, sokszor kényelmesebb volt, mint az europai nagyvárosok agyonszervezett jegyuzemu buszrendszere. Persze hosszu távon nyilván nehézkes lenne, ha olyan sok embert kellene mozgatni, mint néha Pesten, de mégis ott ezt megoldják, mukodik, mégha nem is olyan tiszták vagy kényelmesek a járatok, mint másutt nyugatabbra.

A buszállomáson átszálltunk a Kutaisi-ba, ezzel egyutt Tbilisibe meno buszra, de mivel épp az orrunk elott ment el egy, igy elég sokat kellett várni, mire a hangosan kiáltozo ember osszeszedett a kornyékrol annyi embert, hogy már megérje elindulni a busszal. Utkozben még rengetegen szálltak fel a járatra, de a városbol kiérve már csak pár helyen állt meg a busz. A legtobb, vagyis szerintem az osszes ut Gruziában egysávos, ezért minden, taxi, kocsi, szekér, kamion és mindenféle keveréke ezeknek, egy uton halad, persze kulonbozo sebességgel, igy folyton elozget mindenki, persze ugyanezt teszik szembol is, aminek láttuk is az eredményét, két csunyán leamortizált kocsi hevert az ut szélén, amely egy nemrég tortént frontális utkozés után kissé feltartotta a kétirányba meno forgalmat. Végul azért a zotykolodés után jo zenét hallgatva megérkeztunk Kutaisibe, amely nagyjábol 20 percre fekszik a reptértol, és még legalább 4 kilométer sétát kellett megtennunk, hogy a szállásunkig eljussunk.

Rekkeno hoség volt, folyt rolunk a viz rendesen, és igazábol nem nagyon tudtuk, merre meddig. Szerencsére Peti letoltott egy appot, amivel meg lehetett nézni, hogy tobbé-kevésbbé merre leledzunk, és a pontmegjeloléssel behatároltuk, hogy merre kell elindulni. Még a hosszu séta elott azért bedobtunk egy mekis sajtburgert, egy kis ismeros iz jot tett az izlelobimboknak. Átvágtunk a hatalmas keresztezodésen, de már megedzodtunk az azeri viszonyokon, igy meg se kottyant a néhol három sávossá szélesedo sugárut. Bár az ilyen utakat csak mutatoba rakják be a keresztezodésebe, egy kétszáz méterrel késobb már ujra egy-egy sáv nyeli el a néha igen tomott sorokat. Irányba álltunk és séta a város kozpontjába, egy kis térre, amelyet a hely folyocska karol át, rajta fekete, fehér és egyéb elnevezésu kis kohidak, nem tul esztétikus egyik sem. Az ut nem volt valami izgalmas, Kutaisi rettento szocrál kinézetu, hatalmas és egyben borzaszto állapotu panelek szegélyezték végig az utat, egy helyen pedig hatalmas pálmafákkal volt végigultetve egy sugárut, amelyet a két oldal vezeto nem tul széles ut mellett ismét négy-otemeletespanelek árnyékoltak le. Egy fa alatt megpihentunk, találkoztunk egy franciául beszélo helyivel, de sajnos mi franciául nem értunk, igy egy másik helyi bácsi is odajott, o oroszul probált segiteni, végul mutogatos modszerrel kiumbuldáltuk, hogy az Y-alaku elágazás jobb oldalán érdemeshaladni, hogy a tuzo naptol védve legyunk és igy egy kisebb hidon át jutunk el majd a kozponti térre. Megkoszontuk a kedves tanácsát, majd kovettuk is az eligazitást. Az ováros felé haladva megszuntek a panelek és helyuket rozoga családiházak váltották fel. Tobb keresztutca és tobbtanácskozás után végul megleltuk a szállást, amit az utikonyvbol kinéztunk. Kozel 5 kilométer gyaloglás után, és elképeszto, 38 fokos hoség és persze nagyon magas páratartalom mellett végre megleltuk a kis utcát, amelyben egy családi ház állt, Gulnasi’s Guesthouse elnevezéssel.

Érkezésunkkor rogton leultettek a házigazdák, egy kedves holgy és egy 40 év koruli férfi, volt még rajtunk kivul pár vendég, japánok, egy kinai lány, olasz, lengyel utazok, nagy a forgalom a szálláson, ahogy mesélték. Az asztal mellett pihentunk a kimerito séta után, kaptunk hideg vizet, aztán nem kellettsokat várni és már jott is a házi bor, amelyet a papa, valoszinuleg az idos holgy férje, egy mutatvánnyal inditott, tenyerére rakta a poharat, fejjel lefelé forditott és a kicsorgo cseppeket a tenyerérol itta meg. Utána mi is koccintottunk, majd még egy mutatvány kovetkezett, két poharat fogott egymás folé, és ahogy elkezdte inni az alsobol, a felsobol alácsorgott a bor és azt is megitta. Jot nevettunk ezen, de nem sokáig, mert mi voltunk soron, ezuttal fenékig kellett inni kos-szarvbol. Persze szárazra ittuk a kürtöt, majd ezt jelezve a huvelykujjunkra csepegtettuk az utolso cseppet, mutatva, hogy már bizony nem maradt benne semmi. Papa megmutatta az érmekollekcioját is, amelyet a turistáktol gyujtott ossze, mi is hozzátettunk a gyujteményhez egy otforintos érmét. Volt a falon még rengeteg érdekes dolog, fekete-fehér családi foto, oreg szekrények, majd a szobába benyitva igényesen felhuzott ágyak várták a megfáradt turitákat, ezesetben minket. Kint 40 fok kozelébe kuszott a homéro higanyszála, és bizony ezt aszobák falai sem tudták tompitani. Egy kicsit lefekudtunk, én aludni probáltam, reménykedtunk, hogy estefelé majd enyhul a levego és nem fogunk izzadni. Zuhanyzás és egy kis kaja segitett ujra életet lehelni belénk, némi blogolás után pedig fáradhatatlanul elindultunk a belvárosba, hogy ujabb kilométerhalmazokat véssunk be lekoptatott ciposarkaink képzeletbeli torténelemkonyvébe.

A belváros szivében egy fura szokokut adja meg az amugy is kétes érzelmeket kelto utcák mellé az alaphangot, a stilizált állatokat és egy emberalakot ábrázolo kut négylábui kozott feltunik egy olyan kecske vagy kos is, amelyik majdhogynem olyan mintha gázmaszkot viselni. Nyilván nem, de azért a hasonloság kisérteties. Sotétben szines lámpák világitják meg a kompoziciot alulrol, esélyes, hogy ez a város egyetlen emlitésre mélto látványossága. Ezen kivul a nem messze emelkedo Opera épulete is impozáns lenne, ha a kornyék parkja és a macskakoves utak kicsit jobban kiemelnék szerény magányábol. Az étkezési lehetoségek limitáltak, az egyik étkezde nem nagyon nyerte el a tetszésunk, igy betértunk egy másikba, a nevére már nem emlékszem, ott ultek tobben, ez mindig jot jelent. Mivel ez volt az utolso gruz vacsoránk, ezért igyekeztunk megadni a modját, egy tojásos hacsapurival, benne szolid margarin darab tette az izeket még lágyabbá, valami félreértés folytán két rotyogo hustálat is hoztak, ez volt a saslik, ami jelen esetben bárányhus volt olajban sutve, és a kis tálkát is kihozták, amelyben sult. A rászort hagymátol igencsak jo illata volt. Emellé kértunk sajtot és paradicsomos-uborkás salátát, szinte potom árért. A sör lecsuszott mellé, és ugy megteltunk, hogy kénytelen voltam becsomagoltatni a maradék sajtot és hust, mondván jo lesz az reggelire is.

A hoség estére kicsit alábbhagyott, de még igy is érezheto volt az egésznapos napsutés, a házban csak a tetore kifeszitett nyugány kinált megfelelo homérsékeltet a pihenésre, azonban a szobában még igy is meleg volt. Ismét zuhany, már második a nap során, majd megprobáltunk alduni, a szonyugok, kutyaugatás és a meleg kicsit beprobálkozott, denem sok mult bele, már bombávalse lehetett volna felébreszteni egyikonket sem. Egyetlen nap maradt hátra Gruziábol és a régiobol, amelynek a végén ujra europai foldre érkezunk, addig azonban még sok szépet akartunk látni, igy hamarosan tehát kovetkezik az utolso nap leirása, addig is jo olvasgatást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.