8. nap: Aragats-hegy
2014.07.06. 17:36
2014-07-05
Reggel 5 ora, leragado szempillák, kopogás az ajton. Aludjunk. Kopogás megint, erosen. Felkelek, kint John az ajto elott, indulunk, kérdezi. Kivakarom az álmot a szemembol és belépek Petihez, hogy megnézzem, mi van vele. Meséli, hogy egész éjjel a budira járt, hányingere, émelygése és hideglelése volt, sot még most sem érzi magát valami jol. Na szépen nézunk ki, a nagy nap elott szegény jol lebetegedett, és elveszitette minden energiáját az esti hányásoktol. Kimentem az ajtohoz és mondtam Johnnak, hogy hát akkor én megyek egyedul, o mondta, hogy az indiaiak meg lerészegedtek és o is csak egyedul van, szoval az 5 fős társaságbol ketten maradtunk a nagy mászásra. Osszeszedtem a táskámat, bepakoltam némi kaját, vizet, esokabátot, fényképezot, pár szukséges dolgot, felvettem az osszes meleg ruhám és felcsatoltam a turabakancsot. Irány az Aragats-hegy.
A fenti bekezdéshez némi frissités a jelenlegi állapotokat illetoen, Peti teljesen jol van, a magashegyi nyomás és oxigémhiányos kornyezetre gyanakodtunk, hogy ez okozhatta nála a rosszullétet, mert ugyanazt ettuk mindketten végig, és nekem meg nem jott ez elo. Az elso nap tehát gyengélkedett, de aztán némi pálinka és egy kis gyomorkimélés megtette a hatását, és már jobban van, mint elotte.
Visszatérve tehát ketten indultunk neki Johnnal a hegynek, vittunk egy iránytut, hátha szukség lesz rá, turista utak nem voltak kijelolve, tehát szinte vakon mentunk bele a nagy semmibe. A hegy teteje kodbe burkolozott, a lankás fennsikot viszont gyonyoruen ki lehetett venni a reggeli homályban. Még sotét volt, mikor elindultunk ot után nem sokkal, és a hotel épuletét megkerulve felfelé vettuk az irány a keleti gerinc felé. A palás dombokon keresztul nehezen haladtunk, koztuk néhol patakok csorgedeztek, ahogy az olvado ho lehozta vizét. Egy jo félora után megálltunk reggelizni, majd egy kis csoki után már jobban ment a haladás, de én rettento nehezen tudtam kaptatni, valahogy nem jott a levego. Egészen sokat mentunk, és már szinte a gerincet is elértuk, amikor az elso napsugarak visszaverodtek a felhokrol. Kezdett világosodni, és visszatekintve a mogottunk elterulo volgy mesés napfényben uszott, ahogy a nap lassan elnyelte fényével a tájat. Ezerszer meg-megálltunk, hogy levego után kapkodjunk, de végul nagy nehezen megmásztuk az elso akadályt, a gerincet. Fent hirtelen arcunkba fénylett az aranylo gömb, meleg fényével végre a hideg és nedves reggelnek végleg véget vetett. A gerinc tuloldalán pedig egy még hatalmasabb volgy terult el elottunk, balra folytatodott felfelé a gerinc, kisebb csucsokban ives karéjban fogta kozre azelottunk mélyen fekvo katlant, amelynek oldalai hotol fehérlettek, néhol kétméter vastag réteg is fedte a lankákat, mert ahol álltunk, ott végzodott a ho, mint egy nagy szigetelés a ház falán, s látni lehetett a vastagságát, mint egy fuggolegesen odatámasztott paplant. Jobbra egy kisebb csucs emelkedett, elottunk pedig ezer apro patak csordogált jopárszáz méterrel a volgyben lent. Jottek azonban a felhok, és hamar eltakartak mindent, még John kiáltását is tompitották, pedig egy-egy futty legalább otszor pattant vissza a nagy hegyoldalakrol, mire ujra fulunkbe jutott a visszhang. A gerinc elég koves és meredek volt, igy kicsit balrol kerultuk, az árnyékos oldalon, ereszkedtunk egy keveset, hogy konnyeb teruletre érjunk, de még igy is nagyon lassan haladtunk a hatalmas sziklák hátán. Tobb megállás kovektezett majd egy nagy horétegre lettunk figyelmesek egészen alattunk. Megállapitottuk, hogy a havon kellene megprobálni gyalogolni, mert az egyenletesebb felszinu, és hátha gyorsabban emelkedunk rajta.
Egy ujabb kajaszunet után cukorkával probáltuk megdobni a teljesitményt, patakokon éskovek kozt csordogálo ereken kaptattunk fel, mire egy nagyobb felhobe értunk és a fehér hofolt is kezdett osszefuggové válni. Az ido kellemesen csipos volt, de mivel egyenletesen emelkedtunk és folyamatosan haladtunk felfelé, izzadtunk is kozben, meg a szél is megszáritott minket, igy egy kényelmes utazohomérékletet tudtunk elérni, ha épp nem álltunk a légszomjtol. A hora félve léptunk, hiszen még lent a volgyben az indiai gyerek figyelmeztetett, hogy veszélyes lehet, ha elfolyik alatta a viz. De mivel igen kemény volt a teteje, a sziklák kozott lépkedve tapogatozva néha ráállrunk, és hacsak kicsit el nem sullyedt a lábunk benne, nem volt semmi komolyabb kovetkezménye. Meg persze piszok hideg volt, ha az ember letenyerelt. Nehézkes volt a haladás, de mégis joval konnyebb lett igy, hogy a havon mentunk. A felszine kemény és sima volt, igy a sebességunk is nott, a sziklák mellett pedig bele tudtunk kapaszkodni egy-egy kobe, ha megcsuszott a lábunk.
Nemsokára kezdett igen meredekké válni a terep és kénytelenek voltunk négykézláb haladni, csomos fu és sár no meg kovek tomkelege tarkitották a tájat. Igyekeztunk nem egymás mogott haladni, nehogy egy legurulo szikla vagy ko a másik arcába hulljon. Jo félorás mászás után kezdett igen suruvé válni a kod és már csak az elottunk fekvo hatalmas sziklákat láttuk, de a csucs kodbe burkolozott. Az idonk is kezdett fogyni, ugy terveztuk, hogy 10 ora korul már visszaérunk, hogy utána ki-ki el tudja érni a kovetkezo uticélt a nap második felében. Szoval tovább másztunk, és hirtelen elfogytak a magasodo ormok és elértuk a gerincet, amit messzirol csak egy nagy pamacsnak láttunk. Két nagy sziklára gyorsan letelepedtunk, csináltunk pár fotot, utkozben is lottunk egyet kettot de nem nagyon volt energiánk fotozgatni. Itt végre ha nem is a végso csucsra, de egy igen magas, 3800 méter magasságban fekvo csucskezdeményre értunk, amit személyes rekordnak és igen nagy sikernek konyveltunk el, ugyanis tényleg rettenetesen nehéz volt igy a nagy semmibe elindulva mászni és lekuzdeni a magasságot és a ritkább levegot. De végul egy tollal a sapkámban, jopár horzsolással a kezemen, kicsit fázva, kicsit éhesen, de felértunk, korulottunk sziklák, alattunk két volgy mindkét oldalon, felettunk egy csucs amibol csak sejtettuk, hogy merre lehet, mert olyan suru volt a kod, hogy semmit se láttunk belole, és hát tényleg ott voltunk az Ararats-hegy gerincén, megultuk a nyerget, ami csak kétszáz méterrel volt a legmagasabb csucsa alatt, de nekunk már ez is nagy élmény volt.
Kicsit idoztunk, de mivel fogytán volt az ido, elkezdtunk ereszkedni, de elhatároztuk, hogy mivel igen meredeken jottunk fel, talán keresunk egy lankásabb leutat. A kezdés jo lett, pársziklarengeteg után elértunk egy hatalmas homezot, ami meredeken futott le a volgy felé. Már felfelé is pedzegettuk az otletet, hogy mi lenne, ha lefelé egy zacskoval a fenekunk alatt jonnénk le, most hát itt volt a pillanat, hogy ezt megvalositsuk. John még kétkedve nézett, de hamarosan az orultségnek tuno otlet már ott volt a kezemben, egy zacsko és a homezo szélén egy elhatározás, megyek. Leultem, alattam a zacsko, elotte legalább kétszáz méter fehér ho, korulottem fekete kovek. Elindultam, jo gyors volt, de a lábammal fékeztem, persze minden tiszta viz lett, a zacsko is elszakadt, de a fantasztikus élmény, hogy juliusban szánkoztam három és félezer méteren, minden apro féjdalmat feledtetett. Kovetkezett John, elo is vette a zacsiját, én meg a fényképezot, és amikor indult, fel is vettem videora. Már fent van youtubeon, be is linkelem ITT. Hatalmasat nevettunk, iszonyat élmény volt, és hát nem utolso sorban jo gyors ereszkedés is, hiszen a sok mászás után végre csak siklani kellett lefelé. Egy sziklasornál megálltunk, továbbsétáltunk, néha belesuppedt a lábunk a hoba, néha elcsusztunk, de csak jot nevettunk az egészen és megjegyeztunk, hogy ez idén az egyik legfantasztikusabb élmény, amit megtapasztaltunk. Egy másik hofodte lanka kovetkezett, neki is iramodtunk, most elore John, én meg utána, ez már kevésbbé volt meredek, de még azért volt sebessége. Ujabb séta, csuszkálás a ho felszinén, majd ujabb zacskozás, mostmár ketten mentunk egyszerre, megbeszéltuk, hogy nem versenyzunk, nehogy esetleg valami kovet ne vegyunk észre menet kozben. Sajnos már nem ment olyan gyorsan a csuszás, mert elég lankás volt a ho, de még azért kicsit csusztunk, John szépen meg is fordult a tengelye korul, aztán eltettuk a szállitoeszkozt és cipotalpon csusztunk tovább. Kezdett melegedni az ido és hamarosan a nap is kisutott, ahogy kiértunk a felhobol. Már láttuk azt, ahova tartunk, mert egyik-másik homezo végébol néha nem láttunk el a másikba. Most ott terult el elottunk a táj, a zold mezok virágos szonyegeivel, a felhok árnyékai melankolikusan usztak tova a csucsokkozott, a zold foltokat fehérfoltok váltották, majd azok apro patakokba és tavacskákba fordultak. Ahogy a horol a kore, a korol a puha mezore léptunk, olyan érzés volt, mintha szivacson járnánk, vagy valami puha torulkozon. Olyan gyorsan leértunk a volgybe, hogy az eleinte elszalado ido most ujra meg-megállt és ugy tunt, hogy oda fogunk érni a hotelhez idoben. A homérséklet márkellemes volt és le is kerult a pulover majd a hosszu polo, én a sapkát is levettem, de sajnos tul felelotlenul és igy a sastollam el is veszett. Megnyujtottuk lépteinket és a lápos patakokat kikerulve rátértunk egy foldutra, ami a volgy aljába, a topartra tartott.
Nem sokkal tiz után le is értunk a szállásra, John visszabandukolt a sátrukhoz, én meg benyitottam a szobába, hogy lecuccoljak és megnézzem, hogy van Péter. Szerencsére márjobban volt, de az erejét még nem tudta visszanyerni, nagyon szomorunak tunt, hogy nem tudott feljonni, és el is hiszem, hisz részben ezért jottunk erre a turára, hogy a szép városok és turista célpontok mellett turázzunk is, és ez ma az volt rendesen. Remélem, hogy ha még megyunk, akár turázni, akár más régioba, nem lesz tobb ilyen szerencsétlen egészségugyi kitéro, mert ez nem csak az ember szervezetét lohasztja le, de a hangulatát is, mert keresztbe huzza a terveket.
Miután lepakoltam a cuccokat és kiraktam száradni a csuromvizes nadrágom, visszagondoltam arra, amit láttam, és azt kell, hogy mondjam, megérte felszenvedni magunkat. Koszonom Johnnak, hogy tartotta bennem a lelket, mert néha tényleg nagyon a végét járta a szervezetem turoképessége. Én is igyekeztem ot lelkesiteni, neki a szive volt egy kicsit rosszul, mert hevesen vert. Szerencsére mindenki jol van, és talán ez a tura megerositetta hitemben, hogy amikor ugy érzem, hogy mindennek vége és nem birom, akkor is van tovább. És aznap is volt tovább, hiszem még csak reggel tiz ora volt, estére pedig Vanadzorba kell jutnunk, de ez már egy másik torténet. Folytatás kovetkezik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.